If you can dream it, you can do it.

Divat, könyvek és a többi

Caroline

#Novella

2015. augusztus 02. - Coco Chanel Eszterrrka

                                           Caroline

 

 Ahogyan kinéztem az balakon, nem láttam mást, csak vidámságot. A gyerekek játszottak, a szomszédok a kora őszi munkákat végezték. Aztán, minden szépet és jót félretéve, jött egy felhő, és eleredt ez eső. Az eső ritmusos kopogása ablakomon, valami nem e világi erővel húzott kifelé kis kuckómból.

  Ahogyan kiértem, megborzongtam a hirtelen hidegen. A kertünk felé baktatva, a szél belekapott barnás hajamba, s elfújta a nyakam köré font sálamat, valahova, az Ismeretlenbe. Egyre inkább zuhogott, és nem járt kegyelem a szomszádok által gondos kupacokba rakott faleveleknek sem. Ez a szomorú táj valahogyan megdobogtatta szívemet, bizsergés járta át az egész testemet. Az aprócska kertünkbe érve, egy pillanaptra metorpantam, szemeimet az otthonos és szívemnek oly kedves helyen. Lehet, hogy Lara Brookleyns lemondta, mivel olyan ,,kicsi'' és ,,szánalmas'', hogy számomra ez okoz örömet, de... de mégis mindek tudna Lara örülni? Gazdag, elkényeztetett és mindene megvan. Mindene tökéletes. Mindeki irigyli őt. Neki van pénze, nagy háza, óriási kertje, rengeteg játéka, sok külföldi élménye. De nekem van egy olyan helyem, ami mindennél közelebb áll a szívemhez. Ha nagymama ide készíti a vasárnapi ebédet, vagy amikor apavál közösen olvasunk itt: én a kis hintámban, ő pedig az egyik nyugágyon.

  Miután ezen egy kicsit elmerengetem, elrugaszkodttam, majd futni kezdtem. Nem tudtam, miért. egyszerűen ez volt ez első eszembe jutó dolog. Szaladtam, szaladtam és szaladtam. Aztán, nem is

tudom, talán a hatodik körnél, megcsúsztam a nyirkos füvön. Kicsit megütöttem a fejem és a könyököm, de nem sírtam. Valójában nem is fájt. Egyszer csak, azon kaptam magam, hogy nevetek. Hogy min? Ezen az esésen. Az embereken, akik megriadnak egy kis esőtől. Szavakon, amiket nem értek, s talán sosem tudom majd jelentésüket. Felsorolnám, min kacagtam még, de inkább összefogalalom egy szóban: mindenen. Mindenen nevettem. Egy kis idő után, úgy éreztem, ideje mennem. Komótosan feltápázkodtam, s kislattyogtam az ajtón. Legjobb lett volna már a szobámban ülve olvasni egy jó könyvet, hallgatni a kandalló tüzének lágy lobogását...

  Igen. Így tettem volna. Ha... Ha a házunk a helyén lett volna! De nem volt ott. Csipkedtem magam, hátha ez valami rossz vicc vagy rémálom. Nem az volt. Ahhoz túl valóságosnak tűnt. 

  Ledőltem a fűbe. Éreztem, hogy a kabátom átázik a vizes talajtól, de nem igazán érdekelt. Kicsit fáztam, de fapofával bámultam az eget, s éreztem, egyre ritkábbak a hideg esőcseppek. Így nézhettem ki pár perccel korábban is, egy külömbséggel: most nem nevettem, gondolkoztam. Nem mindenen, csak pár dolgon. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, a lehető legjobb helyzetet, amiben most lehetnék, a szobámban, pattog a tűz, és...

- Carolnie Mabel West!- hallottam egy ismerős hangot. Anya!- Kislányom, hol voltál? Te jó ég, tiszta víz vagy! Apáddal órák óta keresünk...

 De ez engem teljesen hidegen hagyott. Csupán négy szó hagyta el a számat:

- Anya! Hát itt vagy!- borultam nyakába.

 Ő pedig csak értetlenül bámult rám.

A bejegyzés trackback címe:

https://fashionandbooks.blog.hu/api/trackback/id/tr597641226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.