If you can dream it, you can do it.

Divat, könyvek és a többi

Mesék ésszerűen

Jancsi és Juliska

2015. augusztus 14. - Coco Chanel Eszterrrka

                             Jancsi és Juliska

  Én igazán szeretem kritizálni a meséket. Ez részben azért van így, mert nem vagyok egy nagy ,,happy end'' rajongó. Én vagy szomorú vagy semlges befejezéseket írok. Általában kinyiffantom a főszereplőt. Például, ötödikben az volt  dolgunk fogalmazáson, hogy írjunk a János vitézről. Nos, én azt csináltam, hogy beállítottam hazugnak Petőfi Sándort, aki nem írt igazat mert a főszereplő meghalt, és megöltem Jancsit. Mentségemre szóljon, Iluskával a mennyben is boldogak voltak.
  Rólam tudni lehet, hogy én olyan meséket kreálok, amikben vagy halál, vagy valami ilyen szomorú sztori van (na jó, nem mindig, de általában).Én már kiskoromban nem tudtam ráhangolódni a beszélő állatok- ügyre, de szerettem a meséket. Most is, csak nézzük ésszerűen.
  
  Jancsi és Juliska története:
Egy nagy erdő szélén élt egy szegény ember a feleségével és két gyermekével. A fiút Jancsinak hívták, a leányt pedig Juliskának. Nemigen volt mit aprítaniuk a tejbe, s egyszer, amikor nagy lett a drágaság az országban, az apa még a mindennapi kenyérre valót sem tudta megkeresni. Amint egy este az ágyban a sorsán rágódott, és hánykolódott a gondoktól, felsóhajtott, és így szólt a feleségéhez:

 

- Mi lesz velünk? Hogyan tápláljuk szegény gyermekeinket, amikor magunknak sincs már semmink?

 

- Tudod mit, apjuk - felelt az asszony -, holnap reggel kivisszük őket az erdőbe, annak is a legsűrűjébe, ott aztán mindkettejüknek adunk utoljára még egy darabka kenyeret, aztán dolgunkra megyünk, és magukra hagyjuk őket. Nem fognak hazatalálni, s így megszabadulunk tőlük.

 

- Nem úgy van az, te asszony - felelt a favágó -, már én ilyet nem teszek, hogyan is vehetném a szívemre, hogy egyedül hagyjam az erdőben a gyermekeimet; jönnének a vadállatok, és ízekre szaggatnák őket!

 

- Ó, te bolond, - szólt az asszony - emígy meg mind a négyen éhen veszünk, akár gyalulhatod is a koporsódeszkákat. - És addig nem hagyta békén a férjét, mígnem az végül kötélnek állt.

 

A két gyermek sem tudott elaludni az éhségtől, így meghallották, mit mondott mostohaanyjuk az apjuknak. Juliska keserves könnyeket sírt, és azt mondta Jancsikának:

 

- Most aztán végünk van!

 

Jancsi vigasztalta húgocskáját, mondván: - Ne sírj, Juliska, nyugodtan alhatsz, majd csak segít rajtunk a jó Isten.

 

Reggel jó korán jött az asszony, s kizavarta a gyermekeket az ágyból. Megkapták a darab kenyerüket. Az erdő felé menet Jancsi szétmorzsolta zsebében a kenyeret, meg-megállt, és egy-egy morzsát a földre szórt.

 

- Jancsi, miért maradsz el, mit bámészkodol?" - szólt reá az apja. - Szedd a lábadat!

 

- Csak a tubicámat nézem, ahogy ott ül a tetőn, és istenhozzádot mond nekem.

 

Csakhogy Jancsi mindannyiszor egy-egy morzsát hajított az útra. Az asszony jó mélyre vezette a gyermekeket az erdőbe, olyan helyre, ahol még soha életükben nem jártak.

 

Féltek ott a rengeteg közepén, mert úgy hallották, hogy egy boszorkány is lakik a sűrűben.

 

Ott aztán jókora tüzet raktak, és az asszony azt mondta:

 

- Maradjatok itt veszteg, ti gyermekek, és ha elfáradtok, szunyókálhattok is egy kicsit; mi most megyünk az erdőbe fát vágni, majd napszálltakor, ha készen leszünk, eljövünk és hazaviszünk benneteket.

 

Amikor eljött a délidő, Juliska megosztotta kenyerét Jancsival, aki a magáét elszórta volt az úton. Aztán elaludtak, és leszállt az este, de senki sem jött a szegény gyermekekért. Késő éjszaka volt már, amikor felébredtek, hanem Jancsi vigasztalta húgocskáját, mondván:

 

- Csak várd ki, Juliska, míg feljön a hold, majd akkor meglátjuk a kenyérmorzsákat, amelyeket elszórtam, azok majd mutatják az utat hazafelé.

 

Amikor fölkelt a hold, ők is elindultak volna, de nem találtak semmiféle morzsát, mert azokat fölcsipegette az a sok-sok madár, akik röpdöstek erdőn és mezőn. Lopva hátra-hátra pillantottak. A sötét árnyak ijesztőnek tűntek.

 

Mentek-mendegéltek egész éjjel s még egy álló nap reggeltől estelig, de nem tudtak az erdőből kivergődni. Majd elepedtek az éhségtől, mert mást sem ettek, mint azt a néhány bogyót, amit a bokrokon találtak. És mert annyira elfáradtak, hogy a lábuk se vitte már őket, lefeküdtek egy fa tövébe, elmondották esti imádságukat és elaludtak.

 

Mármost reájuk virradt a harmadik reggel azóta, hogy elhagyták a szülői házat. Megint elindultak, de mind mélyebbre tévedtek a vadonban, és úgy voltak már, hogy ott kell veszniök, hacsak nem találnak hamar segítségre. Délben pedig megpillantottak egy ágon egy szép hófehér madárkát, és az oly csodálatosan énekelt, hogy szinte földbe gyökeredzett a lábuk, úgy hallgatták. Amikor dala végéhez ért a madár, meglibbentette szárnyát, és elröppent előttük, ők meg mentek utána, mígnem egy házikóhoz értek. Amikor egészen közel mentek, akkor látták, hogy a házikónak kenyérből van a fala, kalácsból a teteje, ablaka pedig csillogó cukorból.

 

- Nosza, lássunk neki! Én a tetőből eszem, te pedig, Juliska, egyél az ablakból, az jó édesnek tűnik - mondta Jancsi. Aztán felágaskodott, és belekóstolt a tetőbe, miközben Juliska az ablakot majszolgatta.

 

Egyszer csak egy vékony, sipákoló hang szólt a szobából:

 

- Recsegés-ropogás...

 

Mitől ropog ez a ház?

 

A gyermekek meg így feleltek:

 

- A széltől, a széltől,

 

az égi legénytől!

 

És folytatták a lakmározást. Egyszer csak kitárult az ajtó, és botjára támaszkodva egy vénséges vén banya botorkált ki rajta.

 

- Mi szél hozott errefelé benneteket? Kerüljetek beljebb, nem bánjátok meg!

 

A boszi nagyon szerette a gyerekeket. Nem ám úgy, ahogy édesapátok és édesanyátok titeket, hanem ropogós, finom falatként - ebédre, vacsorára. A boszorkányos vénasszony minden földi jót tett a gyerekek elé: tejet, cukros palacsintát, almát, diót... De csak mutatta a nyájasságot, valójában ízig-vérig gonosz boszi volt, azért építette kenyérből a házikóját, hogy odacsalogassa a kicsinyeket, felhizlalja, majd megegye őket.

 

Amikor Jancsi és Juliska már csak karnyújtásnyira volt a boszorkánytól, akkor a banya kajánul felvihogott és károgó hangján rikkantotta:

 

- Megkaparintottalak benneteket, innen nem menekültök!

 

Csontos kezeivel betuszkolta Jancsit egy ketrecbe, Juliskával vizet hozatott, hogy finomabbnál finomabb ebéddel hizlalja a legénykét. Míg Jancsi a pompás falatokat ette, addig Juliskának csak a maradék jutott.

 

De éles eszű volt ám ez a Jancsi legény! Amikor a banya arra kérte, hogy mutassa ujját, hogy lássa mennyit hízott, akkor az első ebédből maradt csirkecsontot nyújtotta a gonosz asszonyságnak. Dühöngött is a némber, hogy mennyire nem hízik ez a fiúcska. Jancsi még egy hónap múltán is sovány maradt, ezért a banya dühében úgy határozott, hogy megeszi.

 

- Juliska! Hozzál szaporán vizet, akár kövéredik, akár ilyen sovány marad ez a gyerek, nem várok tovább: holnap levágom és megeszem!

 

Juliska sírva fakadt:

 

- Édes jó Istenkém! Segíts meg minket! Bárcsak felfaltak volna az erdőben a vadak, akkor legalább együtt pusztultunk volna el!

 

- Ne siránkozz! - rivallt rá a banya. - Kenyeret is sütünk! Már begyújtottam a kemencét!

 

És így is volt. Az öregasszony a kemence ajtajához lökdöste Juliskát:

 

- Mássz be! Nézd meg, elég meleg van-e odabent, betolhatom-e már a kenyeret?

 

Csakhogy Juliska sejtette, hogy a banya őt akarja megsütni, és azt mondta:

 

- Nem tudom, hogyan másszam be!

 

- Te buta liba! - szidta ekképp a boszorka. - Elég nagy a kemence szája, magam is beférnék!

 

Odacsoszogott és bedugta fejét a kemencébe. Juliska ekkor nagyot lökött rajta. A banya bezuhant a kemencébe. A kislány rácsapta a kemenceajtót és jó erősen bereteszelte.

 

Hiába jajveszékelt a boszorka, sorsát nem kerülhette el: bennégett a kemencében, ahová Jancsit és Juliskát szánta. A kicsi lány azonnal testvéréhez szaladt és kinyitotta ketrecét.
- Megszabadultunk testvérkém! Odalett a boszorkány!

 

Ahogy a banya utolsó porcikája is megsemmisült, láss csodát! A kertben lévő mézeskalács-figurák egytől-egyig megelevenedtek és táncra perdültek! Mind kisgyermekek voltak, akiket elvarázsolt a vénasszony!

 

Jancsi könnyedén kiszökkent a ketrecből és kishúgával bement a mézeskalács-kunyhóba. Szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól: ezernyi kis skatulyát találtak telis-tele gyöngyökkel, drágakövekkel.

 

- Ezek szebbek, mint a kavicsok! - kiáltott Jancsi, és dugig töltötte zsebeit a drágakövekkel. Juliska sem volt rest, és a köténye zsebébe ő is pakolt néhány marékkal.

 

- Most aztán iszkiri haza! - kiáltotta Jancsi, és elindultak az erdő felé. Mentek, mentek hazafelé, egyre ismerősebb lett a táj, a madarak is vígan daloltak, míg egyszer csak feltűnt az atyai ház. Futásnak eredtek, berontottak a szobába, s apjuk nyakába ugrottak. Édesapjuk teljesen megőszült, hiszen nem volt nyugalma, amióta magukra hagyta gyermekeit. Furdalta a lelkiismeret. Juliska kötényéből, Jancsi meg zsebeiből kirázta a kincseket.

 

- Nézd, édesapa! Ezeket találtuk! - kiáltották.

 

És meg is szűnt minden gond. Boldogan és örömben éltek, amíg meg nem haltak.
(A történet netről van bemásolva, nem az én feldolgozásom)

,,Boldogan életek, míg meg nem haltak.'' Tipikus meseszöveg. Akkor amit kifogásolnék:
- Az apjuk. Komoly, hogy állítólag szereti a gyerekeit. De mégis azt teszi, amit a mostohájuk mond. IQ- ninja.
- A boszorkány. Eleinte látta őket, majd egyszer csak rossz lett a látása? Ez kicsit fura.
- Jancsi ,,akciója''. Állítólag, nem volt mit enniük, Jancsi mégis pazarolta a kenyeret, amikor elszórta. Hahó, Grimm fivérek!


Szóval, erről a meséről ennyi volna a mondanivalóm (olyan alapvető dlogokat már meg sem említek, mint hogy a boszorkánynak persze rengeteg pénze volt, mert miért ne.).

A bejegyzés trackback címe:

https://fashionandbooks.blog.hu/api/trackback/id/tr917695536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.