If you can dream it, you can do it.

Divat, könyvek és a többi

Én, iskolánk büszkesége

Nevem mellett először ez a jelző, avagy történelmet írtam (ezúttal nem ironikusan), más kifejezésekkel egy helyesírási verseny belső szemmel

2017. április 10. - Coco Chanel Eszterrrka

Szép napot... Mindenkinek. A szokásos ironizálást ezúttal mellőzve, telejsen komolyan értem a címet. Ugyanis a pénteki, nagyo zsúfolt napomon maximáis eredényt értem el életemben először valamiben.

Meg akartam már a február 5- től 10- ig tartó hetet is osztani a nem létező olvasói táborommal itt, azonban végül addig toltam, hogy már nem volt aktuális, így gondoltam, hagyjuk a fenébe, majd legközelebb, esetleg majd pár hónap múlva valami frappánsabb címmel valósítom meg az ötletet. Akkor még csak álmodoztam róla, hogy ennél nagyobb dolog is tud velem ennek kapcsán történni. A blogot visszaolvasva nem szűkölködik helyesírási hibákban (tudjuk be annak, hogy jóval az eziránti szenvedélyem jeleinek megmutatkozása előtt kezdtem bele ennek a szerkesztésébe), de mégis a helyesírás az a dolog, amiben ezek szerint megtaláltam magamat. Amihez értek, vagy mi.

Februrár 10- én, érdekes úttal magam előtt (lesz bejegyzés- bár senkit sem izgat-, csak egyelőre más projektek azok, amiken dolgozom de nyáron szeretném majd meegjteni ezt is), regionális nyertes lettem, véleményem szerint kicsi pontszámmal, de a verseny (most direktesen nem írok ide nevet, címet vagy bármit, aki nagyon akarja, úgyis kinyomozza, de alapjában véve, a random idelátogatók számára ezt a blogot anonimnak szeretném meghagyni) országos fordulójába így is ötödikként jutottam be. Ja, mert azt elfelejtettem említeni, hogy egyébként úgy működik a továbbjutás, hogy az egész országban összesen húsz legtöbb pontot szerző jut tovább. Vagyis én itt nyerhettem, ha nincs elég pontom, nem jutok be, de ha nyolcadik vagyok valahol, mégis elég pontot gyűjtöttem, bent vagyok. Tehát ilyen módon működik ez. Szóval, löketnek, kis inspirációnak jólesett a győzelem, de semmi komolyabbat nem jelentett. Mégis fontos, hiszen bizonyos szempontból, az akkori teljesítmény is nagy okozója a következő sikereknek: ha nem szerzek ott kellő mennyiségű pontot, idáig sem jutok.

Életemben sosem tapasztaltam nagyobb izgalmakat. Minden akadályt kicsit szaporább szívveréssel, esetleg egy kis gyomorgörccsel vettem, de most valóban, nagyon stresszeltem. Szerdától. Ennek végül csak megérett a gyümölcse (jó, megva rengeteg munkának is, de ez alap). Az Újvár felé tartó út alatt annyit próbáltam beszélni máson agyalni, hogy végül eredménye is lett, míg gurutunk az autópályán, az izgalomnak csak kisebb jelei mutatkoztak meg rajtam. Aztán megláttam a táblát, ami világosan jelezte, hogy megérkeztünk. Újvárban vagyunk.

A csemadokházban, ahol a verseny zajlott, egy baromi nagy, aránylag hideg és sötét teremben várakoztam én, és másik 35 (ugyanis két évfolyam versenyzett) diák. Akik mind tudnak rendesen szabályzatokat, helyesen írnak, és akiktől úgy gondoltam, van miért tartanom. Annyit idegesítettem szegény felkészítő, magyar- német szakos osztályfőnökömet, hogy most is elnézést kell kérnem ezúton is, bár ezt már élőben is megtettem. Megnyitóként meghallgattuk a szabályokat (ugyanaz, mint a regionális versenyen), meg egy számomra unalmas szavalatot és egy kellemes éneklést a szervező iskola tanukóinak jóvoltából, majd kezdődhetett a verseny.

Első körben tollbamondás. A szöveget utólag talán közepesre értékelem, írtam már gyarkolásképpen nehezebbet is, de színvonalas volt, rengeteg olyan dologgal, amin egy helyesírni nem tudó biztosan elbukna. A diktálással azonban van egy kis problémám: a tanárnő (ne tudom, ki a franc volt az) ugyan háromezer-nyolcszázkilencvethétszer mondott el minden mondatot, de nem tagolva, két-háromszavanként, hanem durrba minden mondatot egyszerre. Tehát mikor a mondat végére ért, nem emlékezett az ember, mi volt az eleje. Ki is hagyott egy mondatot, de ez már a legkevesebb legyen. A második körben terítékre kerülő, ha jól emlékszem, hatfeladatos tesztet azonban könnyűnek értékelem; igaz, főként olyan feladatok voltak benne, amiket a gyakorlás során mindig szerettem oldani, tehát ez úgy ült nekem.

A javítás ideje alatt nekünk kötelezően sétikálni kellett menni egy (véleményem szerint) meglehetősen bunkó tanárnővel, aki többek között eldöntötte, hogy mi nem érdeklődünk a történelem iránt (khm... Anyukám történelemtanár, mellesleg a magyar után a kedvenc tantárgyam, de hagyjuk.), meg ilyesmi. De legalább addig nem az eredményen stresszeltem. Aztán visszajöttünk, elvileg eredményhirdetés jött volna, de nem, még ebédelni is kellett előtte. Már nem tudom, hogyan tömtem magamba a töltött csirkét és a körítést, de megettem. Közben hallottam, hogy van maximális pontszámmal végzett versenyző. És kész, nekem akkor annyi volt. Meggyőződtem róla, hogy nem nyerek, sőt nem is jutok el a döntőbe. Úgyhogy jól telebeszéltem a tanárnőm fejét. Megint elnézést.

Már eljutottam arra a szintre, hogy majdnem bőgtem, amiért elcsesztem az egészet, amikor végre-valahára elkezdték sorolni a neveket. Ja. Először a másik kategóriáét. Mellesleg mi voltunk aze slő kategória, így minden eddigi évben az került először kihirdetésre, most éppenséggel nem, a száz pont miatt (mint arra később ráébredtem). Unottan tapsoltam minden névnél, és vártam, hogy jöjjön a mi kategóriánk, ahol olyan nyolcadik-hetedik helyet sorsolta magamnak. Aha, majdnem. Persze néha azért rámjött a szívbaj: két hetedik helyezett, a nolcadiknak ugyanaz a vezetékneve, mint nekem... De csak eljutottunk oda, hogy már a negyedik helyezett jött, én meg még mindig emlékcuccok nélkül ücsörögtem. Mikor az ötödik neve is felhangzott, az első, ami eljutott az agyamig, hogy ,,ÚRISTEN!!! DÖNTŐ!!!!!". A tanárnővel megszorítottuk egymás kezét, hatalmas vigyorral a fejünkön, és egyszerre kiáltottuk susogva (what???), hogy ,,megyünk Pestre!". Eközben ismertették a negyedik és a harmadik helyezetett. Amikor a második is kiment, először az jutott eszembe, hogy minősíthetetlen eredményem van, ezért meg sem említenek. Mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy én, ismétlem, én, százból száz pontot kapjak. Fő a pozitív hozzáállás.

De az én nevemet mondták. Utána pedig az előkelő első hely címemet is. És a száz pontot, amit szereztem. Amit mai napig nem tudom (és szerintem soha nem is fogom tudni), hogyan csináltam.

Az egész dolgot csak tetézte, hogy a szervezőnő hozzátette: a verseny eddigi tizenkilenc éves történelme alatt ilyen nem fordult elő. Vagyis nálunk országos fordulón még nem volt maximális pontszám. Vagyis nem csak győztem, nem csak első helyezett lettem. Hanem történelmet írtam.

Ugyan 2015 óta szerkesztem ezt a blogot, 2014- ben kezdtem regényeket, novellákat írni, 2016- ban pedig dalszövegeket, úgy tűnik ezzel értem el csak eredményeket. Úgy komolyabban.

Két dolgot biztosan tanultam április 7- én: hogy kemény munkával rengeteg mindent el lehet érni, és hogy a tengeri sün szót különírjuk. Mert ez okozta a legnagyobb problémát.

 

Köszönöm, ha ezt valaki végigolvasta... Igazából csak jó volt magamból kiadni. További szép napot.

A bejegyzés trackback címe:

https://fashionandbooks.blog.hu/api/trackback/id/tr3312415199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.