If you can dream it, you can do it.

Divat, könyvek és a többi

Igen, feketét hordok, és?

2017. október 06. - Coco Chanel Eszterrrka

Sziasztok! Ma újra egy véleménykifejtősebb bejegyzést hoztam, remélem tetszeni fog. Ajánlom mindenkinek, akinek az öltözködése legalább egy kicsit nevezhető szélsőségesnek, sőt annak is, akié nem. Meg hát, főként azoknak, akik feketét hordanak.

Kezdjük talán egy kis én-történelemmel: egy éve március körül egy sötétkék (majdnem fekete) leggingsben és egy ejtett vállú, egyszínű fekete felsőben voltam, feldodva egy szürke bőrkarkötővel és fekete bakanccsal. Mindig hordtam fekete ruhákat, legalábbis már előtte is évek óta. De voltak világos, pasztell színű cuccaim is, jelképezve a lelkem két oldalát: a sötét realistát, illetve az álmodozó művészlányt. Azon a napon azonban úgy döntöttem, milyen poén volna, ha egy ideig csak feketét hordanék. Spontán döntés volt, azt hittem, ilyen pár hónapig tart majd. Francokat, már elnézést. Másfél év telt el azóta, és ez még mindig így van. Hiába vannak ott a polcomon a színes, világos holmik, hiába megyek vásárolni: csakis a feketékért nyúlok. Feleslegesen papolnak nekem arról, hogy nyáron az vonzza a napot, hogy bírom ki... Mit tudom én. Nem viselem jól a meleget, mégis egész nyáron egy ujjatlan- igaz, krémszínű (egy-két alkalommal veszek fel fehér, krémszínű, szürke, bordó vagy sötétzöld darabokat, de összességében a feket uralkodik a ruhatáramban)- felsőben vagy egy fekete rövid ujjú pólóban, hosszú, fekete legginsgben és kiengedett hajjal járkáltam. (Mellékesen: a hajam kb.a fenekemig ér.) De egyszerűen utálom, amikor azt kérdezik, hogy lehet, hogy nincs melegem stb. Mintha a sok rég nem látott rokonnak vagy idegennek olyan marha sok köze volna hozzá, hogy nekem éppen kedvem támadt megsülni. Pedig amúgy nincs bennük melegem, sőt. Ha melegem volna, van farmer rövidnadrágom, meg hajgumim is. Ha meg nem volna, vehetnék. Ezzel nincs probléma.

Kissé kellemetlen, amikor suliból megyek haza, tetőtől talpig fekete ruhában, a takarítónő pedig egyszer csak megállít, hogy ne haragudjak, de azért vagyok feketében, mert gyászolok? Biztosítottam róla, hogy nem, nem gyászolok, de mondjuk sem a gyászomhoz nincs semmi köze, sem a ruhámhoz, csak úgy mellékesen. Ezt mondjuk nem mondtam meg neki, mert ehhez már túl udvarias vagyok a való életben, de azért egy kissé kiakasztott. Mert nekem eszemben sincs még csak elgondolkozni sem rajta, hogy vajon a szembe jövő ismeretlen azért van- e feketében, mert gyászol. A gyász egyébként is egy személyes dolog, szerintem enyhén szólva tolakodó rákérdezni. Oké, igaz, nem teljesen vadidegen, hiszen minden takarítónőt ismerek, egyébként ő takarította még régeben az osztályunkat, meg anyukámmal is szokott néha beszélni. (Anyukám tanárnő az iskolánkban, ha ezt még nem említettem.) De én sosem beszéltem vele, az első párbeszédünk pedig pont ilyen lett. Hát, nem tudom....

A mamám például, még akkor, amikor a papám meghalt, mondta nekem, hogy ha esetleg kérdeznék, amikor éppen feketében vagyok (akkoriban még nem voltam mindig feketében, de már akkor is sűrűn viseltem ezt a színt- ami szerintem igenis szín), hogy gyászolok- e, válaszoljam, hogy igen, a papámat gyászolom. Sosem tudtam volna ezt mondani senkinek. Túl személyes volt. (Most meg egy internetnyi emberrel közlöm, de jó. Oké, nekem az volt személyes, hogy éppen lélekben milyen állapotban vagyok. Nem a tény, hogy gyászoltam. Mert ez tényként még mindig létezik, de már nem lelkiállapot. Remélem, érthető.) Valahogyan az érzelmeimet sosem tudtam kimutatni- a papám temetésén nem sírtam, sőt a halálának sem ejtettem könnyet. Ez egyébként betudhatják annak, hogy érzéketlen vagyok (amit meg is szoktam kapni, gondolhatjátok, milyen - elnézést- kurva jól esik), csakhogy ez nem igaz. Nekem valahogyan át van programozva a rendszerem, és én szomorúságomban nem sírok. Én akkor sírok, ha ideges, feszült vagy reményveszett vagyok. Ha szomorú, akkor soha. Belül őrlődöm, ami ne tudják meg, milyen vacak egy érzés. Inkább bőgnék, de komolyan. De egy jó oldala van: a szomorúság egy teljesen személyes érzés. Egy intim dolog. Annak azért örülök, hogy legalább a szomorúság az köztem és a szívem, a lelkem között marad. Na, de egy picit már elkanyarodtunk, vissza az eredeti témához.

Másik dolog pedig: én amondó vagyok, hogy a gyász sokkal mélyebb és személyesebb, ha az ember nem húz hozzá fekete ruhát. Biztos vagyok benne, hogy ha még gyászolnék is a lelkemben, ugyanúgy a szokásos fekete ruháimban, és rákérdezne valaki, az volna a válaszom, hogy nem. Nem azért vagyok feketében, mert gyászolok. Szerintem egyébként sem jó dolog skatulyázni a dolgokat: a gyász színe, a szerelem színe, a remény színe... Ahogyan az embereket sem lehet beskatulyázni, úgy a színeket sem. Vicces, de Japánban például pont a fehér a gyász színe.

Aztán ott van az is, hogy mindneki rögtön valami stílushoz akar besorolni, csak mert fekete ruhákban jársz. Gót? Emós? Rocker? Punk? Pedig egyik sem vagyok. Nem képviselek egyetlen stílust sem, csak önmagam vagyok. Régebben mondjuk hittem abban, hogy a ruha igenis fontos. Hogy sokat elárul az emberről. Most már nem vagyok ebben olyannyira biztos. Persze, vannak, akiknek a személyiségük kiül a ruhatárukra, de nekem nem igazán. Míg belül egy maximalista emberke vagyok, addig kívül egy nemtörődöm csajnak tűnhetek mostanában; nem azért, mert ápolatlan volnék, hanem mert kizárólag kényelmes, bő fazonú, nem feszülős, egyszerű, letisztult dolgokat hordok. Régebben egy ilyen mini-tanárnő voltam (blúzok, gallérok, zakók, ceruzaszoknyák, elegáns nadrágok), ezzel pedig sajnos úgy tűnik, egy életre beskatulyáztam saját magamat: még a barátnőim is azt mondják, hogy úgy öltözködöm, mint egy tanárnő, holott mára ezt a stílust eléggé eldobtam, mindössze azért, mert már nem éreztem őszintének. Már nem szerettem galléros blúzokban és gyöngy karkötőben járni- ez nem hiszem, hogy gond volna. De körülbelül két-három évig így öltözködtem, ezzel pedig valószínűleg úgy maradok meg majd az osztálytársaimnak, mint a mini-tanárnő. Vagy az is lehet, hogy nem. Ki tudja.

Van egy tanárom, aki egyszer megdicsérte a fekete nyári kesztyűmet (ami inkább tavaszi vagy őszi kesztyű, nyáron nagyon beleizzad a kéz), és megkérdezte, hogy rocker vagyok- e. Végül is, igaza van: ha jól emlékszem, egy piros-fekete kockás ing, fekete ceruzaszonya (ehhez a blúzhoz hordom, de máshoz nem igazán), fekete bakancs és harisnya, halálfejes gyűrű és fekete nyári kesztyű, evidens, hogy rocker vagyok, nem? Csakhogy nem talált, mert sem öltözködési stílusban, sem zenei ízlésem szerint nem vagyok rocker. (Oké, van benne mindkét téren egy enyhe beütés, de nem vagyok egyértelműen az.) Szóval újabb skatulya.

Mielőtt egyébként bárki rosszul gondolná: én igenis szeretnék ezen változtatni, de ha az ember pár hónapig csak feketét hord, nehéz visszaszokni a színekre. Erről anyukám is tudna mesélni, bár ő egyre több színt hord évről évre, de azért neki is vannak fekete-fehér problémái. Ismerős érzés, hogy azzal megy vásárolni, hogy vesz valami színeset, ezzel egy pár fekete cipővel, egy fekete nadrággal és egy fekete-fehér karkötővel tér vissza- kis túlzással. De amíg jól érzem magamat ezekben a ruhákban, ebben a színben, addig nem is szeretnék ezen változtatni.

Biztosan vannak egy csomóan, akik átérzik ezt a gyötrelmet. Hát igen, ez is egy nem kicsit személyes bejegyzés lett, de legalább jobban meg lehet engem ismerni. További szép napot!

A bejegyzés trackback címe:

https://fashionandbooks.blog.hu/api/trackback/id/tr3612779314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.