Sziasztok! Egyrészt ősidők óta nem volt poszt már megint... Eltűnésemért bocsánat, mostanában stresszes voltam és elfoglalt. Ennek elvileg vége, és mostantól lesz időm bőségesen ahhoz, hogy árasszalak titeket az agymenéseimmal, már ha az időm mellett kedvem és ihletem is lesz. A mai nap kapcsán viszont két okból kifolyólag is elgondolkodtam, úgyhogy gyorsan megpróbálom összedobni ezt a posztot, mert úgy érzem, ez az, amit csak úgy írni kell, nem különösebben átgondolni, és hetekig farigcsálni rajta.

Ma találkoztam viszonylag sok emberrel, amit tudjuk, hogy utálok, és azt vettem észre, hogy bár én tényleg próbáltam kedves lenni (hiszitek vagy sem, az is voltam) és mutatni a legjobb arcomat, az emberek már azelőtt pálcát törtek felettem, hogy egyáltalán megszólaltam volna. De komolyan. És nem, ezt most nem sajnálkozásból vagy túlzásból mondom, de míg a többiekhez voltak kedves szavai az embereknek, én bárkihez csak odamentem, már eleve mástól akartak segítséget, nem tőlem. Most ezen próbálok nem sírni és önmagamat sajnáltatni, de még csak nem is az okokat keresni, amikkel én nyilvánvalóan nem szolgáltam, ugyanis udvariasságon kívül, én tényleg semmit az égadta világon nem tettem. A másik oka ennek a posztnak, hogy amúgy április 11.van, a költészet napja, ennek kapcsán pedig ma kicsit elvontabb leszek, mint szoktam lenni. Elég a rizsából, jöjjék költői énem.

Szóval, bárcsak normális lennék, ugye nem csak én kívánom néha ezt?

Bárcsak sosem lennék bunkó. Bárcsak ne lennék hirtelen haragú. Bárcsak ne lennék realista. Na, pesszimista meg aztán pláne. Bárcsak mindenhez tudnék pozitívan állni. Bárcsak ne utálnék annyi mindent és mindenkit. Bárcsak ne lennék intorvertált. Bárcsak ne lennék antiszociális. Bárcsak könnyebben nyílnék meg és barátkoznék. Bárcsak ne beszélnék túl sokat, máskor meg túl keveset. Bárcsak vicces lennék. Bárcsak ne élvezném a fekete és a morbid humort. Bárcsak ne érezném úgy, hogy viccet bármiből lehet csinálni. Igen, a halálból is - sőt abból a leginkább. Bárcsak ne lennék máskor túl komoly. Bárcsak ne tűnnék merevnek. Bárcsak tudnék az emberekre egyből őszintén mosolyogni. Bárcsak ne a szarkazmus és az irónia lenne a mindenem.

Bárcsak ne feketében járnék. Bárcsak ne úgy érezném a tükörbe nézve azt, hogy na, igen, ez vagyok én, amikor tele vagyok csipkével, bőrrel és szegecsekkel. Bárcsak ne sötéten sminkelnék. Bárcsak ne a fekete lenne a kedvenc színem. Bárcsak ne feketében álmodnék világot. Bárcsak lenne más szín is a ruhatáramban. De nem, tényleg nincs. Bárcsak ne hordanék nyáron is bakancsot. Bárcsak érdekelne, mik az aktuális trendek. Bárcsak értékelni tudnám a fast fashion üzletek kínálatát. Bárcsak ne hordanék csipkekesztyűket, mint régen a prostituáltak. Bárcsak ne néznék ki néha úgy, mintha magam is az lennék. Bárcsak ne hordanék földig érő szoknyákat, máskor meg olyanokat, amikből csak a vastag harisnya miatt nem villan ki semmi... Bárcsak ne akarnám lilára festeni a hajamat. Bárcsak ne akarnám birtokolni az Addams family teljes ruhatárát.

Ó, igen, bárcsak ne imádnám annyira az Addams familyt, és bárcsak ne akarnék annak a családnak a tagja lenni. Mondjuk szerencsémre - anyukámmal való megegyezés alapján - a családom maga az Addams család. Bárcsak ne lennék Disney- rajongó. De ha már az vagyok, bárcsak ne a gonoszokkal szimpatizálnék. Bárcsak ne akarnék boszorkány vagy gonosz királynő lenni. Bárcsak ne lennék már így is az. Bárcsak normális zenei ízlésem lenne, és nem mesebetétdalokat hallgatnék. Bárcsak ne utálnám a populáris dolgokat. Bárcsak ne rontana el nekem valamit, ha túl sokan imádják. 

Bárcsak a napfényt szeretném. Bárcsak ne a sötétségre várnék. Bárcsak nem az esőt szeretném. Bárcsak szeretném a napsütést. Bárcsak ne a tél és az ősz lennének a kedvenc hónapjaim, hanem a tavasz és a nyár. Bárcsak ne gyűlölném tiszta szívből a nyarat. Bárcsak szeretnék távol lenni otthonról. Bárcsak ne imádnám a temetőket. Bárcsak ne a tipikus tabuk lennének a kedvenc beszélgetéstémáim, élükön a halállal. Bárcsak ne lennék minimális mértékben sem mazochista vagy szadista. Bárcsak ne lennék önző. Bárcsak ne az éjjeleket, hanem a nappalokat preferálnám. Bárcsak ne a borult ég és az eső tenne boldoggá. Bárcsak ne lennék ilyen fura. 

Bárcsak normális lennék.

Na, várjunk csak. És mi van, ha ez mind csak az, amit a társadalom kíván tőlem? Ha én igazából szeretek önmagam lenni. És ha engem mindez tesz önmagammá? Na, most akkor mi legyen? Természetesen mindezt elfelejthetjük. Számomra ugyanis egy a legfontosabb: hogy ÉN lehessek. Bárcsak önmagam lehetnék! Ó, várjunk csak... Hát az vagyok. Szép napot!