Sziasztok! Már jó régen, egészen pontosan még akkor ígértem egy ilyen bejegyzést, amikor teljesen friss volt az emlék. Aztán akkoriban nem került ki semmilyen tartalom a blogra, ennek a bejegyzésnek is nekiültem, elkezdtem, mint sok másikat is, de a végéig, a közepéig sem jutottam, sőt a bevezetésnél leragadtam. Most mégis úgy gondoltam, hogy bár az élmény már pár hónapos, azért volt annyira meghatározó, hogy az élménybeszámolót követel, így nem hagyom szó nélkül.

Májusban voltam egy esti A Notre Dame- i toronyőr előadáson, mint azt már a Top 10 kedvenc Disney- mesém bejegyzésemben is írtam. (Önpromó helye: ha nem olvastad még, akkor csekkold az alábbi linken: https://fashionandbooks.blog.hu/2018/07/17/top_10_kedvenc_disney-_mesem) Azt mindenek előtt tudni kell, ha valaki esetleg nem tudná, hogy eléggé nagy fanatikusa vagyok ennek a csodálatos színháznak, mármint én azt gondoltam, hogy az vagyok, aztán azóta jöttem rá, hogy csak akkor lettem igazán az, amikor élőben ott ülhettem, átélhettem egy teljes előadást. Nekem ez afféle bakancslistás terv volt, és oké, pipa, de az biztos, hogy nem utoljára jártam ott. Vannak kinézett előadások, amikre mindenképpen szeretnék elmenni, mondjuk, azt sajnálom, de nagyon, hogy a Rómeo és Júliát már sosem láthatom élőben, de ez így alakult. Egyébként egy sulis kirándulás keretein belül vettünk részt ezen az előadáson, előtte a Westendben voltunk, de őszintén szólva, azt el is felejtettem, meg, hogy őszinte legyek, nem annyira tudtunk a húgommal együtt mit kezdeni magunkkal két és fél órán keresztül Budapest legnagyobb bevásárlóközpontjában, valószínűleg velünk van a baj, de egyikünknek sem stílusa ez random shoppingolgatás iskolai akció keretein belül. Teszem hozzá, nem az osztályommal voltunk, hanem az alattunk lévő évfolyammal, tehát a társaságot a buszban annyira nem élveztem, de ettől végül is eltekintünk, és most már rátérünk a lényegre. Tehát, A Notre Dame- i toronyőr, Operettszínház.

Rajtam már akkor úrrá lett valamiféle megmagyarázhatatlan izgalom, amikor a színház előtt álltunk, ami csak fokozódott, amikor már az előtérben álltunk. De mikor egyre beljebb jutottunk... Igen. Az Operettszínház az a színház, ahova már csak a hely hangulatáért is megéri elmenni, persze aztán jön az, hogy az előadások fantasztikusnál fantasztikusabbak. Szóval: már maga az, ahogyan kinéz is egy külön élmény, gyönyörű. Nem tudom, mi a neve a termeknek, szóval most megpróbálkozom egy körülírással, bár nem biztos, hogy pontos lesz. Van egy ilyen folyosószerűség, ahonnan bemész a nézőtérre. Ezen a folyosón, a falakon az Operettszínház egykori és jelenlegi (vagy csak jelenlegi? Nem tudom pontosan) színészeinek képei állnak. Nos. Azon a folyosón én egy olyan eksztázisba kerültem, hogy, mint egy korábbi bejegyzésben említettem is, majdnem el is sírtam magamat. Jó, végül nem, de azért hatással volt rám. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mi, de valami nagyon hatott rám, a hangulat, a közeg, az, hogy nagyon régóta szerettem volna eljutni oda, és végre ott álltam, velem szemben pedig olyan színészek képe lógott a falon, akiket nagyon nagyra becsülök, és szeretek.

Egyébként magáról a teremről, ahol ugye az előadások folynak, tehát a színházteremről én azt gondoltam, hogy jóval nagyobb. Persze nem volt kicsi, de én valamiért nagyobbra számítottam. Mondjuk, őszintén szólva, teljesen mindegy, mert persze az is gyönyörű volt, csak megemlítettem, mert engem valamiért ez meglepett. A helyemet csak azért említem meg, mert kábé pont a közepe a színháznak, egész jó hely: földszint, bal oldal, 11.sor, 18.székében ültem én, szerintem kábé a közepe lehet, tök jó rálátás van onnan a színpadra.

Még mielőtt rátérek magára az előadásra, annyit szögeznék le, hogy ugyebár, mint már mondtam, iskolával voltunk, ráadásul nálam csak fiatalabb diákok voltak velünk, és bizony volt pár kisebb fiú, akik annyira nem értették a sztorit, a történéseket, őket annyira nem kápráztatta el az egész, mint például engem, és előttem ültek, tehát ez azért ronthatott volna az élményen, de az igazat megvallva én olyan állapotban voltam, annyira lenyűgözött az egész, hogy pont nem foglalkoztam vele, hogy ők azon versengtek, hogy ők legyen az elsők a teremben, akik elkezdenek tapsolni a dalok után. Nekem fel sem tűnt volna ez, ha a két kísérő tanárunk (anyukám és egy másik, fiatal tanárnő, akivel elég jó kapcsolatunk van szerintem) nem említi. Mindegy, szóval ja, előttem ment a show, de engem annyira nem érdekelt.

Oké, már csak egy említés, és aztán esküszöm, rátérek a lényegre: a színpadi feldolgozás egyébként nem a Disney- rajzfilm, hanem az eredeti történet alapján készült, tehát a vége az nem egy szivárványos boldogság. A dalok azonban a meséből kerültek ki (a szövegük más, de a lényegük nem változott, a zene ugyanaz), ami már eleve ad egy jó alapot, nem igaz?

Tehát elkezdjük azzal, hogy Veréb Tamás (ugyebár Quasimodo) 21. századi stílusban bevonul, és mintha neki mesélnék el a sztorit. A színpadon öltözik át a szerepébe, csajok, ha ez esetleg valamiféle pluszt ad valakinek. (A csoportunkból voltak, akiknek adott.) Aztán kezdődik a történet. Mint említettem, ez nem a Disney- sztori, tehát például az sem ugyanaz, hogy Quasimodo hogyan is került Frollóhoz (bár ahogyan utánaolvastam, ez még a Hugo- regénnyel sem egyezik), és ha jól emlékszem, de ebben most nem vagyok biztos, Frollo ebben, akárcsak az eredeti történetben, nem főbíró, hanem ő maga az esperes, tehát igen, ez az erkölcstelen szemétláda eredetileg tulajdonképpen egy pap. Ehhez tudnék mit hozzáfűzni, de nem teszem, legyen elég annyi, hogy ez szerintem teljesen oké.

A színészek teljesítményének véleményezése előtt még megdicsérem a díszletet, azt, hogy az a deszka tényleg képes egy világot jelenteni, ha éppen ez a feladat. Egy színház azt mondanánk, korlátozott lehetőségekkel rendelkezik, de amondó vagyok, hogy annyira nem is. Legalábbis az Operettben abszolút át tudják lépni a határokat, nem érzed úgy, hogy a színpad bármiféle korlátozás is volna a látványvilág, a színészek és a sztori kibontakozásának. És akkor kiemelném még a csodálatos tánckart, akik egyszerűen hihetetlenek voltak, lehet, hogy nem volt szövegük, de az is biztos, hogy ha nincsenek ott, jóval szürkébb lett volna az egész. Meg azért a kreatív csapat előtt is le a kalappal, hogy ezt így összehozták olyanra, amilyen végül is lett.

Főszereplővel kezdjük. Veréb Tamás. Igazából én annyira ellentmondásosnak gondoltam azt, hogy a tipikus szépfiú Veréb a torzszülött Quasimodót alakítsa, hogy amikor először megtudtam, hogy ő a főszereplő (nem az előadás előtt, hanem még akkor, amikor műsorra tűzték A Notre Dame- i toronyőrt), igazából nem bíztam annyira benne. Nem a tehetségében kételkedtem, mert azt tudom, hogy van hangja a srácnak, és hogy félelmetesen jó színész. Inkább a lelki részét nem néztem ki belőle, ha őszinte akarok lenni. De az egész talán éppen azért olyan jó, amilyen, és ő is azért tud olyan őszinte lenni ebben a szerepben, mert talán kevesen mondták volna az előadás előtt, hogy igen, Veréb Tamás egy kimondott Quasimodo. És ez neki művészként nyilván ad egy löketet. Így pedig végig látszott az előadásán, hogy szíve-lelke benne van ebben a darabban, ebben a karakterben. Elnézve a darabot, egyébként Quasimodót egy elég macerás szerepnek tartom, nehéz eljátszani, színészileg és talán inkább emberileg. De Veréb Tamás, bár azelőtt is nagyra becsültem, azért nőtt a szememben, nem is kicsit. Őszintén örülök, hogy ilyen fiatal színészek vannak ebben a szakmában, akik remélhetőleg még sokáig emelik az operettszínház színvonalát. (Ezek után megnézném a Rómeóját élőben, de erre sajnos már nem lesz lehetőségem soha.)

Esmeralda szerepében elsőre, bevallom, nem tetszett az őt játszó Gubik Petra. Én magam sem tudom megmondani, miért, de nem láttam benne Esmeraldát. Közben fokozatosan megbarátkoztam vele, a végére pedig kifejezetten meg is kedveltem, mert egyébként jól játszotta, csak nem tudom, miért, nekem elsőre nem illett bele a gyönyörű cigánylány szerepébe. (És nem azért, mert csúnya volna.) De az biztos, hogy az Imát gyönyörűen énekelte, egyébként jól játszott, az elején való "nem tudom, mi a bajom de valamiért ő nem annyira"- érzés után már teljesen rendben voltam vele, tetszett, amit csinált, előtte is emelem a kalapomat, hiszen ő is nagyban hozzátett ahhoz, hogy az egész olyan legyen, amilyen volt. A Phoebust alakító Kocsis Dénes anyukám tetszését nem annyira nyerte el, szerinte haloványabb volt, mint a többiek. Nem tudom, az biztos, hogy nem ő alakította a legemlékezetesebbet, de ez akár a karakternek is betudható, egyébként szerintem Dénes is egy nagyon ígéretes tehetség.

És akkor rá is térhetünk az Operettszínház nagyjaira, mert bár az előbb felsorolt három színész kétségkívül az új generáció legjobbjai között vannak, sőt a színház jelenlegi repertoárában is igen kiemelkedőek (bár tény, hogy az Operettszínháznak csak nagyon jó színészei vannak), de azért ott vannak a régi, vagy enyhébben szólva, régebbi nagyok. Claude Frollo utálatos szerepét Szabó P.Szilveszter vette magára, anyukám nem ismerte őt előtte, ezen eléggé meglepődtem, pedig nekem ő egy olyan alap színésze a színháznak... Mindegy, valószínűleg én jobban lelkesedem az Operettszínház iránt, mint ő. Szóval. Hideg fapofával, vagy éppen gonosz tekintettel annyi gyűlölet áradt belőle, hogy konkrétan tele volt vele nem csak a színpad, a közönség soraiban is ott lappangott. Leginkább így tudnám jellemezni azt, amilyen zsenialitással előadta a szerepét. Tybaltként is nagyon tetszett felvételről, de azért a Frollójával teljesen megvett magának, igaz, nagyobb teret ad a színészi véna megmutatásának ez a szerep, mármint szerintem. De hogy egy karaktert az ő előadásában is pontosan ugyanannyira gyűlöljek (ezt már megbeszéltük, Frollo számomra a leggyűlölhetőbb Disney- gonosz), mint előtte...!

Anyukám személyes kedvence Mázs volt, nekem is azért ott van valahol nagyon az élvonalban (oké, Veréb Tamás nekem verte őt, de ezt tudjuk be annak, hogy ő főszerepet játszott). Clopin, a cigányok vezére valamiért annyira mázsos szerep volt, mintha kifejezetten neki készült volna. Nem tudom, miért, ez a bolondozás, de mégis csak egy vezér, de azért mégis bolond, de azért vezér, de azért bolond szerep valamiért nagyon-nagyon jól állt neki, és remekül működött benne. Az egész megjelenéséhez, színpadi létezéséhez tökéletesen passzolt, az összhatás egyszerűen csodálatos lett, nem véletlenül az egyik nagy kedvencem egyébként is. Az utolsó, akit név szerint kiemelnék, az egyértelműen Csuha Lajos, aki tudjuk, hogy egy zseni, most is bizonyította. Ugyan Szent Aphrodisius nem olyan nagy szerep, azért mégis képes volt arra a művész úr, hogy ezzel is maradandót alkosson, és megjegyezendő legyen az alakítása.

Az előadás végén, miután kábé mindenki meghalt a darabban, aki csak benne volt, Veréb visszaöltözött, a Notre Dame még mindig zeng, taps. Méghozzá állva, mert ezt nem lehetett végigülni, majdnem az egész terem állt. Nem is ok nélkül... Eddig egyébként összesen két előadáson voltam, ahol állva tapsolt a közönség, ez mindenképpen a jobb volt a kettő közül.

Hát ez volt az én kis élménybeszámolóm, persze ha vettem volna a fáradságot, és még akkor írtam volna, amikor az élmény még friss volt, akkor valószínűleg sokkal részletesebb lett volna, de ez most így jött össze. Azért remélem, tetszett, a véleményeitek természetesen most is várom kommentbe. Legközelebb próbálok megint valami teljesen mást hozni, addig is szép napot!