Sziasztok! Ma egy kis agymenéses, szentimentális cuccot hoztam, úgyhogy akinek ez a stílus annyira nem jön be, annak nagyon kreatívan és viccesen, arra van az ajtó (képzeld azt, hogy mutatok is valamerre), viszont akit ez érdekel, mert valamiért szereti a random szófosásaimat, az nyugodtan maradjon, egy forró kávéval biztosan romantikus az én első októberi posztomat olvasgatni. Na, jó, ezzel a buta nyitánnyal akartam ellensúlyozni, hogy ez most bizony egy komoly bejegyzés lesz.

Igazából kedden szállt meg az ihlet, amikor egy temetőben voltunk anyukámmal, a húgommal és a nagypapámmal. Azt tudni kell, hogy mi általában így négyen járkálunk temetőkbe, és igen, kell az a gyakorító képző, mivel tényleg sok temető van, amit meg kell látogatnunk. Az őseink, rokonaink, felmenőink, ismerőseink ugyanis az egész kerület elszórt pontjain alusszák örök álmukat. Én már régen nem gondolom úgy, hogy a temető az valami tabu dolog, a világ legszörnyűbb helye, ahogyan azt sem tartom helyesnek, hogy a mindenszentek és a halottak napja valami borzasztó negatív dolog, ünnep legyen. Sőt mi több. Véleményem szerint szebb ünnep nincs is. Mármint tekintsünk el a karácsonytól, az pont egy teljesen más szempontból a legszebb ünnep.

Igazából a halottak napjával ma már sokan nem foglalkoznak, az érdeklődést elviszi a halloween, esetleg még maximum a mindenszentek. A halloweent egyébként Európában sokan ezért nagyon kritizálják, én mondjuk nem, szerintem amíg egy újkeletű dolog nem megy a saját hagyományaink rovására, igenis rendben van, el kell fogadni, hogy az amerikai hatások nem kicsit érnek el ide. Az egyház a sátán dolgának tartja, nagyon nem értek egyet. Egyébként még csak nem is teljesen amerikai találmány ez a halloween, alapvetően kelta eredetű, csak Amerikában elterjedt. Mindegy, nagyon nem ez az alap téma. Csak szerettem volna kiemelni, hogy bár ezeket a napokat nagyban keverhetjük, addig van hely mind a három számára, amíg egymást ki nem szorítják, hiszen mindegyik más napon van. Igen, én voltam halloween bulin, be is öltöztem, néztem horrorfilmet, meg minden. Aztán meg járom a temetőket, és megemlékezek.

A halottak napja ugyanis nem feltétlenül egy ünnepnap, sokkal inkább egy emléknap. Egy emléknap, amin nem a számunkra talán jelentéktelennek tűnő háborúk hőseiről emlékezünk (bár amúgy az sem jelentéktelen, de ez egy másik téma), hanem sokkal közelebbi személyekről - a saját szeretteinkről. Akár azokról, akiket ismertünk. Akik hiányoznak. Akiket ugyan ismertünk, de olyan kicsik voltunk a halálukkor, hogy nem emlékezünk rájuk tisztán. Akiket nem ismertünk, csak történeteket hallottunk rluk. És végső körben, akiket talán még a nagyszüleink sem ismertek, de nélkülük nem lehetnénk itt.

Ugyan egy karácsonyfa gyönyörű, tényleg az, és imádom a karácsonyt, tényleg, de mégis jobban tetszik egy kivilágított temető. Egy égő gyertyákkal kivilágított, ahol a mécsesekbe rejtett gyertyák borítják fénybe a sírokat. És nem azért, mert esztétikailag jól néz ki. Oké, persze, nagyon-nagyon szép, egyenesen gyönyörű. Elsőre nyilván a látvány fog meg. De az igazi szépség emögött az, amit magában hordoz, a szeretet, az emlékezés, az emlékek, a gondolatok. Hogy egy gyertya mögött emberek állnak, akik megemlékeznek elhunyt szeretteikről. Azok a gyertyák nem könnyeket jelentenek, amiket a veszteségből következő szomorúság váltott ki. Hanem mosolyokat, amelyek emlékek hatására csillanak fel az emberek arcán. És ha nem ismertük személyesen az ominózus elhunytat... Akkor is ott a hála. A hála, mert az ük-ükapánk nélkül mi magunk sem lehetnénk itt.

Gyönyörű ez az ünnep. Tényleg. Hiszen hiába, hogy már megölelni nem tudod azt, akinek a sírjára virágot raksz, mécsest gyújtasz, bár klisé, van abban igazság, hogy "örökké a szívünkben él". Akire ugyanis emlékeznek, az nem halt még meg teljesen. Most ez gyerekesen, és komolyan vehetetlenül fog hangzani, de vegyük alapul a Coco c.mesét, ugyanis abban van ez a legszebben, legérthetőbben elmagyarázva: mindenki halála után a Halottak Földjére került, ahol ugyan csontvázként és vécék nélkül, de ugyanúgy teljes életet éltek, mint a Földön. Viszont az élők közé csakis a halottak napján térhettek vissza, és csak akkor, ha valaki kitette a családi oltárra a képüket. (Ha valamit, akkor azt nagyon szeretem Mexikóban, hogy a családot milyen nagy becsben tartják, egyébként, ezt most mellékesen megjegyeztem.) Akit viszont elfelejtettek, és már egy élő sem emlékezett rájuk, eltűntek. A végleges halálba. Az ember ugyanis akkor hal meg igazán, ha elfelejtik.

És ez most nincs vonatkozásban semmiféle "milyen az élet a halál után" dologgal. Bármi is történik (senki sem tudja, aki igen, az már nem fogja elmondani), ez igaz. Nem halsz meg, amíg emlékeznek rád. A lényed azon darabja, amire emlékeznek, életben marad. Előbb-utóbb sajnos mindenkiről megfeledkeznek. De a család és az olyan ünnepek, mint a halottak napja tehetnek azért, hogy ez minél később következzen be. Ezért van az, hogy tettünk olyan sírra is gyertyát, amelynek a halottai már a 19.század végén elhunytak. Tehát egy ismerősöm sem ismerte őket, de a felmenőim. Olyan emberek, akik a családom, és én magam sem lennék, ha ők nem lettek volna. Fontos ez az emlékezés, nagyon fontos.

Na, ez nem kicsit volt szentimentális, de néha komolynak is kell lenni. Most elég hülyén jön ki, úgyhogy csak futólag teszek említést a létező Instgram- oldalamról (@fashionandbooksblog) és e-mail címemről (fashionandbooksbusiness@gmail.com), illetve a kommentszekció adta lehetőségről is. De inkább ne azokkal fogalkozz, hanem fogd a szüleidet, nagyszüleidet, testvéreidet, rokonaidat, és kérj egy kis útmutatót a felmenőidről, a családodról, menjetek ki a temetőbe, vagy ha nem is, akkor is üljetek le, beszélgessetek az őseitekről. Ugyanis mindannyiunk alapja a család.

Mára tényleg ennyi lett volna, legközelebb sokkal kevésbé komolyan és sokkal kevésbé nagy(nak vélt) gondolatokkal jövök, addig is szép napot!