Sziasztok! Öhm. Most magyarázkodjak? Nem fogok. Az előző posztokban viszonylag jól kifejtettem, miért is hanyagoltam el ezt a blogot. 

Az írás egyébként különösebben nem hiányzott, de néha talán jól esne kiírni magamból a gondjaimat, bajaimat. Na, ma nem ez lesz, mert most lustára vettem a figurát, és már hónapok óta a gépemben csücsülő történelembeadandókat fogok megosztani veletek. Miért? Egyrészt, hogy tudassam a világgal, hogy mióta nem írok ide, nagyot fordult a világ, és történelem szakra készülök. Erre sok indokom van, szeretnék majd egyszer egy egész posztot arról, hogy hogyan és miért lett ez a szenvedélyem. Ez sem ma lesz. Ma csak szimplán hoztam nektek három fogalmazást, amiket történelemre kellett írnom (forrásokkal, kutatómunkával meg mindennel), ami szerintem gimiben a lehető legjobb ötlet, főleg így online oktatásos időkben, meg én nagyon élveztem őket. Stréber, tudom. Aztán dicséretet is kaptam értük, tehát elvileg, a történelemtanárom szerint, még csak nem is írtam teljesen nagy hülyeségeket. Megint csak stréber. Persze leszögezném, hogy (jelenleg még) nem vagyok történész, ezek csak egy iskolai feladat eredményeiként születtek. De őszinte leszek, NAGYON büszke vagyok rájuk, és nagyon élveztem csinálni őket. 

Szóval, ja, igen, ma rólam nem sokat tudunk meg, a véleményeim is csak a háttérben lappanganak (mert persze megfigyelhető a bírálásom egy-egy témával kapcsolatban), de adok nektek egy kis töriórát a római nincstelenekről, Marius és Sulla ellentétéről, valamint Néró keresztényüldözéseiről. Hát. Jó szórakozást!

1.

Egy római nincstelen napja

A nevem Decima. Alapvetően egy teljesen átlagos családba születtem, nem voltunk jómódúak, de az átlagos „középrétegbe” mindenképpen beleillettünk. Édesapámnak volt egy kisebb birtoka, édesanyám pedig szült négy gyereket, tehát mindketten teljesítették a kötelességüket. Időben hozzáadtak Serviushoz, akinek egy kicsit nagyobb földbirtoka volt. Szerencsésnek mondhattam magamat, igazán. Az istenek kegyesek voltak hozzám, három gyerekkel sikerült megajándékoznom férjemet. Az imáim így inkább azért szóltak, hogy megfelelő matrona matefamilias legyek.

Valójában igen szép életem volt – boldognak is lehetett mondani. Servius megbecsült, persze csak addig, amíg csendben tettem a dolgomat, ami érthető is; egy nő dolga nem gondolkodni, hanem gyerekeket szülni és őket erkölcsös életre nevelni.

A legfiatalabb fiam, Kaeso még csupán pár hónapos volt, amikor már nekem is feltűntek a változások; egyre több korábbi szomszédunk, más középbirtokosok mentek tönkre, adósodtak el, hagyták el a vidéket. A latifundiumok száma pedig egyre csak nőtt. A férjem nem szeretett panaszkodni, de láttam, hogy napról napra, hétről hétre gondterheltebb tekintettel ült az asztalhoz. Nem firtattam a dolgot, míg egyszer be nem következett az, amitől féltem, bár a gondolatát addig próbáltam elhessegetni; a konkurencia túlontúl megnőtt, már nem tudtuk tartani a versenyt a nagybirtokosokkal – olcsóbban adták az árujukat, hát persze, mert olcsón vásárol rabszolgákat dolgoztattak. Meg persze a háborúk sem segítettek. Nehéz lett volna tartani a versenyt, bár nem is mondanám, hogy a játék tisztességes volt.

Láttam Serviuson, hogy a büszkeségén nem kis csorbát ejt, hogy egy szomszédos latifundium tulajdonosának kellett eladnia a birtokát, a földjét, azt, ami még a szüleié volt. Én is csak annak örültem, hogy az én szüleim sem látták már ezt a circensest.

Mi viszonylag sokáig bírtuk. Így láthattuk azt, hogy hogyan mentek tönkre mások, és mit tettek utána. A legtöbben Rómába özönlöttek, ami teljesen érthető; a fővárosban több lehetősége van a földbirtokát elvesztett földbirtokosnak. Itt talán találhatunk alkalmi munkákat, jó esetben szállást.

Ma már a hatemeletes bérkaszárnya harmadik emeletének egyik odújában ébredtem: egy tűzhely, gyékény, üres ágy. Itt éldegélünk mi: én, Servius, 4 gyermekünk és a poloskák. Mióta Rómában élünk született még egy fiunk, Tiberius. A neve szerintem erőt sugároz, mindenki más szerint pedig rajongást a Gracchus néptribunus iránt. Egyébként ennek is lenne értelme, a politikus ugyanis sokat tett a proletariatusért.

Elmosolyodom, mert az asztalra ma nemcsak fekete kenyér, hanem egy kis főzelék is kerül, tegnap volt szerencsém szerezni elég jó áron, miután kiértem a piacra. Kisimítom a tunikámat, ami az éjjel takarómul szolgált.

Közelednek az éves választások. Állítólag idén nagy esélye van Caius Gracchusnak, a feljebb említett Tiberius öccsének. Számomra hihetetlen, hogy a bátyja sorsa után ő is be akar próbálkozni a politikával, de közben remélem, hogy megválasztják. Rómának szüksége van a változásra.

Mert jelenleg haldoklik. Mindenhol nincstelenek, a hadseregben senki. Ezt még én is látom.

 Itt lenne az ideje, hogy Róma újra meghódítsa magát.

2.

Marius sarujában

„Te csak a quaestor vagy, Lucius. Hallgatnod kell arra, mit mond a felettesed.” – A szavak megállás nélkül zakatoltak a fülemben. Csak quaestor, csak quaestor… Az ostoba, közrendű popularis Marius pedig maga a consul. Miért lehet egy plebejus egyáltalán consul?

Megnyertem nekik Numídiát. Rápillantok a pecsétgyűrűmre. De még mennyire, hogy megnyertem! Nem Marius, hanem én. Lucius Cornelius Sulla.

Az optimaták mellettem állnak. Kit érdekelnek Marius római gyökerei vagy kifogástalan múltja. A réteg, ami igazán számít, engem támogat. Mariusnak pedig minden oka megvan rá, hogy féltékeny legyen rám: okos vagyok, kellemes társaság, remek szónok. Több körben ismernek el és fogadnak örömmel, a nők csakúgy imádnak, mint az arisztokraták. Meg hát persze én is közéjük tartozom.

Néha azért elgondolkoztat, milyen lehet a drága és szeretett Marius sarujában. Tudom, hogy a plebus őt támogatja. Bármennyire is úgy gondolom, a csőcselék nem kéne, hogy számítson, tudom, hogy ők képviselik Róma lakosságának nagyobb részét. Mariust pedig consulnak választották, pedig nem is patrícius. Persze tudom, hogy szereti sötétebbre festeni a származását, mint amilyen; de akkor is csak egy homo novus.

Elmerengtem, egy pillanatra lehunytam a szemem. Vajon mit gondolhat Caius a saját tetteiről?

Aggódóan nézek körül szeretett Rómámban. Olyan, mintha bármit tennék, nem volna elég. Rómának nem elég pár reform és intézkedés, amit egy év alatt hozhatok. Azt hallom, napról napra nő a népszerűségem, főleg Numídia óta. De ez vajon elég ahhoz, hogy a nép immáron másodszor egy plebejust válasszon meg consulnak?

Numídiánál kicsit talán szerencsém volt. Sosem jutott az elődeim eszébe, hogy a proletaris is lehetne toborozva. Rómának anyagi gondjai nincsenek – még ha egyéb gondból akad több is -, megengedhetjük, hogy fegyverzetet biztosítsunk a nem gazdag réteg számára. Másrészt pedig sokkal hatékonyabb az olyan katonaság, amelynek tagjai nem a birodalom, hanem a hadsereg és önmaguk érdekeit tartják szem előtt.

Bevallom, ez zseniális terv volt. Briliáns. A közvélemény az arisztokrácia ellen fordult a hosszas háborúskodás miatt Jugurthával, nekem pedig sikerült egy teljesen észszerű újítással magam mellé állítani egész Rómát. Na jó, nem teljesen. Az optimaták a beszűkült látáskörükkel inkább Sulla mellett állnak. Sulla a quaestor. De én consul vagyok. Egy közrendből kiemelkedett irányító, valaki, aki reformokat hoz, és akit szeret a nép.

Egyesek Numídiát Sullának tulajdonították. Igaz, nem harcolt rosszul. Mi több: remekül harcolt. Komolyan, nem is néztem volna ki egy ilyen rossz hírű, felfuvalkodott arisztokratából. Azt már sokkal inkább, hogy miután ő tárgyalt Bocchusszal, pecsétgyűrűt készítetett Jugurtháról, ahogyan megadja magát.

Nem mintha Sulla különösen izgatna. Amíg alattam áll, nem fontos. Lehet quaestor, legatus, de akár praetor is. Én consul vagyok. És mindent meg is teszek azért, hogy az maradjak; mert tudom, hogy Rómának ez lesz a legjobb.

Meglátjuk Marius, meglátjuk. Itt lenne az ideje, hogy lássuk, mire képes az, aki származásából kifolyólag is megérdemli a consuli címet.

3.

Hit és rettegés – Egy keresztény az első keresztényüldözések idején

Undorodva néztem végig az ujjongó, üvöltő tömegen. Vérre szomjaztak, ártatlanok szenvedésére. Panem et circenses – Néró értette a dolgát.

A nevem Claudia, egy gazdag politikus asszonya vagyok. Meglehetősen semmirekellő asszonya, hogy őszinte legyek. Férjem, Cornelius a senatus tagjaként igen csak nagy tiszteletnek örvendett, így pedig jó módban éltünk. Cornelius alapvetően nem volt indulatos vagy elnyomó – tekintélyt parancsolt ugyan és határozott volt, de inkább csendben. Hiányoztak ugyan a napok, amikor még tudtam, hogy szeretett vagy legalábbis tisztelt. Mielőtt nem vallottam teljes kudarcot nőként és feleségként, mikor még hitte, hogy képes vagyok teljesíteni az egyetlen nekem szánt feladatot. Mielőtt nem bicsaklottam bele abba, hogy gyermekeket adjak neki.

A kapcsolatunk sikertelen próbálkozások sorozata után kezdett elhűlni, míg szinte teljesen jegessé nem vált. Jó és tisztességes ember volt – nem hagyott volna el engem. De időről időre gyakrabban fordult elő, hogy nem szólt hozzám, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a jelenlétemet. Néha, amikor munkában is felidegesítették, kifejezetten láttam rajta, hogy nemkívánatos személy vagyok a közelében. Az életében.

Egy ilyen alkalommal, mint előtte már máskor is, a szobámba kérettem a vacsorámat. Nem tudtam Cornelius szemében nézni. Tacita, egy csendes rabszolgánk hozta fel. A nyakában egy kereszt lógott. Rákérdeztem, mi az.

Sosem voltam vallásos. Rómát elözönlötték a különféle hitek különböző istenei. Annyi volt már belőlük, hogy egyik sem tűnt hihetőnek. De Tacita szavai másként hatottak rám, mint addig bármi. A szavai az egy és igaz Istenről, a megváltásról. Áldozatról, fájdalomtól és üdvösségről. Egy eljövendő jobb világról. Reményről.

Aznap este már ügyetlen imát mondtam. Eleinte varázslatra vártam. Azt hittem, ha imádkozom, a gondjaim megoldódnak, kevésbé leszek haszontalan. Ha eleget imádkozom, ha eleget kérem az Atyát, lehet gyermekem. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, nem feltétlenül testi csodára, kézzel fogható dolgot kell várnom. Rá kellett ébrednem, hogy nem feltétlenül ez, amit a hitem adhat nekem. De boldoggá tett. Mindennap, ahogyan egyre nyílt ki a szemem és a szívem, egy kicsit boldogabb voltam. Pedig az életem nem vált könnyebbé. Corneliusszal nem kerültünk egymáshoz közelebb. Valami máshoz mégis közelebb kerültem, ettől pedig sikerült kiteljesednem.

Erről Tacitán kívül senkinek sem szóltam. Ő pedig nevéhez méltóan nem adta tovább*. Aztán idővel kiderült, jól is tettem, hogy hallgattam. Ugyanis Néró császár uralkodásának 10. évében, 12 nappal augusztus kalendája előtt* tűzvész tört ki Rómában. Az emberek a császárt, az anya- és feleséggyilkos Nérót vádolták, szerintem nem indokolatlanul. Néró pedig a keresztényeket hozta fel bűnbakként. A két vád egyenértékű kellett volna, legyen, de a Néró épen és dalolva úszta meg, míg a keresztényeket embertelen módon kezdték gyilkolni. Tacita is áldozatul esett, Péter, a kőszikla, akihez egyszer látogattunk el, később szintén. Keresztre feszítették vagy állatbőrbe bújtatva éhes ebek elé vetették őket, esetleg meggyújtották Néró lámpásait. Bár nem tettek semmit.

Hogy az események hátterében vajon Néró felesége, Poppea Sabina állt? Vagy csupán zavarta a császár önbecsülését, hogy valakik nem ismerik el őt istenségként? Sosem tudom meg. De szerencsém volt, amiért Cornelius feleségeként nem lettem gyanú tárgya. Meg amiért óvatos voltam és gyáva ahhoz, hogy felvállaljam a hitem.

Körülnézve a tömegen, bár elfogott az undor, ahányszor Néróra és a feleségére néztem, elégedett voltam. Mert a nép ugyan élvezte a cirkuszi játékokat, szerette az uralkodót, a császárnak egy célját nem sikerült elérnie. A többség ugyanis sajnálatot érzett az ártatlan keresztények iránt. Panem et circenses – Néró talán mégsem értette annyira jól a dolgát.

(*A Tacita jelentése csendes. Szívesen.
*12 nappal augusztus kalendája előtt = július 18. Ezt is szívesen.)

*

Hát. Igen, valami ilyesmi. Valószínűleg semmilyen történelmi áttekintéssel nem volt valami érthető, szóval pár tény, mielőtt lehordotok, hogy lusta vagyok, idehányok nektek 3 több hónapos irományt, aztán értelmezzétek, ahogy akarjátok.

- Rómában a nincstelenek a réteg, akik földműveléssel foglalkoztak, ám elveszették a földjeiket, mivel a gazdag birtokosak nagyobb birtokokon, ún. latifundiumokon rabszolgákkal dolgoztak, olcsóbban árulták a termésüket. Ezután a legtöbbjük Rómában próbált szerencsét. Gaius és Tiberius Gracchus néptribunosok, akik elég sokat tettek a nincstelen rétegért, mindkettőjüket meggyilkolták. Ekkoriban Róma helyzete a nincstelenek egyre növekvő száma miatt nem volt felhőtlen.

- Na, Marius egy plebejus (= nem arisztokrata, nem előkelő) volt, aki a legmagasabb, consuli rangba emelkedett. Politikai ellenfele a patrícius (= arisztokrata) származású Sulla. Numídiánál Marius hadseregreformt tett, zsoldosokat alkalmazott (Róma ekkoriban nagyon gazdag volt, tehát simán megtehette). Hétszer választották meg consulnak. Sulla ekkoriban mindig alatta lévő hivatalokat töltött be, később pedig diktatúrát vezetett be. 

- Néró császár idejében volt a római tűvész (64- ben, ezt az Időfutár miatt tudom egyébként), sokan pedig az egyébként hát, eléggé furcsa uralkodót vádolták; szerintem nem is alaptalanul vagy legalábbis nem kérdőjelezhető meg, hogy miért is merült fel a neve, mármint Néró eltette láb alól az anyját és a feleségét is, szóval kit lepne meg, tudjuk, hogy nem volt ki mind a négy kereke. Na, mindegy, szóval ezután Néró a keresztényekre fogta az ügyet, ami alapvetően okos húzás volt, de én látom benne a logikai bukfencet is. Olyan szép dolog ez a történelem, lehet rajta gondolkodni meg teóriákat gyártani, nem igaz? Anyukám például tudom, hogy azon a nevezőn van, hogy Néró állt a tűzvész hátterében, én viszont ebben nem vagyok ebben biztos. Na, mindegy.

Biztos belemehetnék még több részletbe, de szerintem elég ennyi.

Na, emberek, emberek, mára igazából ennyi lett volna, szeretnék teljesen új posztokat is hozni majd, azt meglátjuk, hogy összejön- e a közeljövőben, mindenesetre mostanra ennyi, így is csoda, hogy kiraktam valamit. A véleményedet, észrevételed kulturált és nem támadó módon nyugodtan fejtsd ki egy komment formájában meg ilyesmik. Amúgy van Instagramom, de az még halottabb, mint maga a blog, szóval csak annyit, hogy köszönöm, hogy végigszenvedted, további szép napot!