Sziasztok! Mostanában került bemutatásra a Toy Story 4., a Pixar animációs cég legújabb filmje, ami persze, hogy nem eredeti (mostanság a Disneynél csak folytatások és remake- ek  jönnek szóba...), hanem a legnagyobb, kultikus klasszikusuk negyedik felvonása, de hát persze, amíg hozza a pénzt... Na, mindegy, az eddigi vélemények szerint jó film. Összességében úgy gondoltam, ennek örömére rangsoroljuk a cég minden eddigi egész estés alkotását, hiszen jelenleg összesen pontosan 20, már bemutatott darab van (a Toy Story 4- en kívül, amit sajnos még nem láttam), és én tavaly ősszel megnéztem mindegyiket, mivel nekem már csak ilyen értelmes hobbijaim vannak. Szóóval lássuk is.

Ez persze egy teljesen szubjektív lista, bla, bla, valószínűleg sok helyen eltér majd a te listádtól, és hé, ne sértődj meg, ha a te kedvenced esetleg hátul szerepel az én listámon vagy éppen én az egekben magasztalok egy általad utált filmet. Személyes ízlés kérdése. Mellesleg pedig, a Pixarnak nincs rossz filmje. Vannak jobbak, kevésbé jók és egészen kiválóak, de kifejezetten rosszak nem. Még akkor sem, ha egy két-alkotás egy picit gyengébb, mint a többi. Ó, igen, a leírások helyenként spoilereket tartalmazhatnak, úgyhogy ha valamelyik filmet még nem látttad, és nem akarod lelőni magadnak a poént, akkor azokat ugord át. Tehát jöjjön is az én, teljesen személyes listám!

20. Dínó tesó (The Good Dinosaur, 2015)

Az alap elgondolása ennek a filmnek, legalábbis a fülszövege alapján, az lenne, hogy bemutassa, mi történt volna, ha a dinoszauruszok és az emberek egy időben élnek. Ez egy tök érdekes gondolat, és jól el lehetett volna vele játszani. Lehetett volna, de én sajnos nem éreztem azt, hogy ezt a kifejezetten jó koncepciót kellően meglovagolták volna. Mármint igen, kaptunk egy (nem beszélő) kisfiút, illetve egy ügyetlenkedő dínót, de ez tualjdonképpen Arlo, a dínó fejlődéstörténete volt, azon túl, hogy az embergyerek is ott volt, semmit nem érzékelhettünk abból, amit amúgy alap kérdésként tett fel a rövid tartalom. Legalábbis az, amit olvastam, ezt vázolta, én meg ezt vártam. És csalódtam. Ezen túl sok ponton erősen hajazott Az oroszlánkirályra, nem tehetek róla, néha teljesen olyan érzetet keltett bennem, mintha a Disney sikeres filmjét másolnák egyes pontokon. Az apa halála, azért az önmagunkat okolás és ezért elmenekülni otthonról... Hm, csak nem hasonlít? A film amúgy főként Arlo monológjaiból állt ahogyan emlékszem, lévén a másik főszereplőnk, a Pötty névre hallgató emberkölyök nem beszélt. Ez adott hozzá valami plusz vontatottságot nekem. Amúgy persze voltak benne jó pillanatok, például a képen is látható t-rexeket kifejezetten bírtam, de talán ez volt az egyetlen Pixar- film, ami után valahogyan úgy éreztem, hogy ezt talán nem kellett volna.

19. Wall-E (Wall-E, 2008)

Esküszöm, kifejezetten úgy érzem magam, mintha most valami piszkos kis bűnön kapnának, de ám legyen. Engem nem fogott meg a Wall-E. Szerintem amúgy ez pont tipikusan az a film, ami vagy nagyon magával ragad, vagy nagyon nem. Talán majd az évek segítenek ezen, nem tudom. Amikor kicsi voltam, kész depi lettem tőle, az első pár percnél tovább nem is bírtam, apukám egyedül nézte végig. Mai fejjel persze vannak benne elgondolkodtató dolgok és kifejezetten érdekes mozdulatok, csakhogy nekem talán ez az egész űr-sztori annyira nem klappol. A kihalt Föld látványa máig szomorúvá tesz egy kicsit, bár az mindenképpen egy érdekes vonulat, ahogyan ábrázolja a gépek által már nemcsak irányított, hanem egyenesen uralt emberiséget, ugyanis ez akár egy elég valószínű jövőkép is lehet. Ez egyébként számomra a film legpozitívabb pontja. Illetve amúgy Wall-E és É.V.A kifejezetten cukik, csakhogy a hölgyike eleinte kifejezetten irritált. Amúgy egy picit Wall-E is, bár ezt kicsit fáj beismerni, mert pont olyanra lett alkotva, hogy rosszul érezd magad, ha utálod - olyan kis szerencsétlen fejet vág. Megint csak, a kevés beszéd nekem olyan vontatottá teszi, így meg nekem nem annyira élvezetes, hogy többször elővegyem... Bocsánat minden fantól, megértem a szeretet, csak éppen azonosulni nem tudok vele.

18. Verdák 2. (Cars 2, 2011)

Kétségkívül ez a Verdák- filmek legviccesebbike, és én ahhoz képest, hogy eleinte fenntartásaim voltak vele kapcsolatban, kifejezetten csípem a Verdákat, de ez a film valahogy mégsem annyira wow... Pörgős, ezt nem tagadom. Viccesnek is vicces. Matukát bírom. De valahogy annyira talán mégsem, hogy egy egész film épüljön köré. Őszinte leszek, én jobban örültem volna, ha ő megmarad egy vicces, szertehető mellékfigurának, főszerepben valahogyan olyan... Sok volt. Na, nem mintha Villám nem tudna sok lenni, csakhogy ő eleve főszereplőnek lett írva, Matuka pedig nem. Nem is illett hozzá ez a szerepkör. A nyomozós sztori meg persze érdekes volt, pont az ellentéte a két előbbi, lassan mozgó filmnek, valahogy itt meg talán már az volt a bajom, hogy ez túlságosan pörgött. Nem volt egyensúlyban a komoly és komolytalan pillanatok száma. Meg amúgysem vagyok egy nagy akció- és detektívfilm rajongó. Az meg kifejezetten zavart az elején, hogy csak belecsaptunk az ügybe, azt sem tudjuk, ki kicsoda, de már üldözés van. Én meg csak ültem álmosan, hogy most ez akkor ki és mit akar, és most akkor ezek a jók vagy a rosszak? Nekem ezt kábé a film felére sikerült összeraknom, késő volt már, na. De akkor sem adott hozzá sok pozitívat az élményhez. Minden esetre a túl mozgalmas film még mindig élvezetesebb volt számomra, mint az erőletett menetűek. Bár azért kicsit kevesebb Matukát és többet a többi karakterből elbírt volna szerintem.

17. Szörny Egyetem (Monster's University, 2013)

Szüksége volt a Szörny Rt- nek egy előzményfilmre? Nem hiszem. A Pixar mégis megadta nekünk azt. Ennek ellenére nem csináltak belőle rossz filmet. Sőt amúgy a Szörny Egyetem kifejezetten élvezhető kis mozi, az előzőekkel ellentétben nekem itt tökéletes egyensúlyban vannak a komoly és vicces pillanatok. Illetve a karakterek is szeretem, és kifejezetten örültem, hogy miután az első filmben inkább Sully volt a hangsúlyos karaker, itt Mike főszerepelt. Ja, igen, jobban tudok azonosulni a kissé lúzer stréberrel, mit tegyek. Az is tetszett, hogy láttuk Randallt nyomi, kedves srácból rosszfiúvá nőni, illetve amúgy Sully és Mike karakterfejlődése is kifejezetten érdekes volt. De valahogyan ez a film túlságosan a klisékre épített, olyan tipikus hollywoodi tinifilm, csak éppen a Szörny Rt hőseivel, hűha. Meg persze olyan pixaros stílussal, amire nincs egy rossz szavam sem. Szórakoztatónak szórakoztató, de hát a Mean Girls is az - pontosan ugyanezen a szinten. Mégis élveztem nézni, nem rossz film, éppen csak egy kicsit átlagoska és számomra indokolatlan a létezése, ezért nincs előrébb a listán. Nem volt erre feltétlenül szükségünk.

16. Merida, a bátor (Brave, 2012)

Kicsit bánom, hogy a Pixar első női főszereplővel bíró filmje ilyen hátul van a listámon, de sajnos ez van. A Merida, a bátor ugyan számos jó vonással rendelkezik, ám ezekkel együtt hibái is vannak, legfőképpen az, hogy számomra egy kicsit unalmas. Sőt nem is annyira kicsit. Ez is inkább a lassú folyású filmek táborát erősíti, bár tény, hogy azért ez tudott pörögni, ha éppen akart. Valamiért mégsem lett elég jó ahhoz, hogy a Pixar igazi feminista gyöngyszemének mondjam, mert bár a női erő az uralkodik rajta, a film nem elég jó hozzá -  számomra. Pedig, mint említettem, vannak benne jó vonások. Például maga Merida. Igazán erős, független női karakter, annak pedig örülök, hogy hivatalosan is Disney- hercegnő. Annak ellenére, hogy nem tipikus hercegnő, még csak meg sem közelíti azt. Kifejezetten tetszett, hogy a saját kezéért harcolva lealázta minden kérőjét - bár, hölgyeim, ismerjük be, a felhozatal eléggé szegényes is volt. A másik nagyon értékelendő dolog, hogy kevés mese épít az anya-lány kapcsolatra - sajnos. A Merida, a bátor azonban ezt teszi. Szerettem Merida és Elinor kapcsolatát, néhol önkéntlenül is anyukámat juttatta eszembe, ahogyan ezzel szerintem nem vagyok egyedül. A zenéje is bejött, ha olvastátok a Disney- dal toplistám különkiadását, erről meg is győződhettetek. Tehát igen, van ebben jó pár olyan pont, amiért nem rossz. Egyszerűen csak valamiért ez a medvés sztori nekem még így sem volt az igazi, valami hiányzott, pedig tényleg kaptunk jó dolgokat is. Egyszerűen csak nem olyan átütően jó ez a film szerény véleményem szerint.

15. Egy bogár élete (A Bug's Life, 1998)

A Pixar második animációs filmje korántsem sikerült rosszra, mindannak ellenére, hogy a legtöbb toplistán eléggé hátul szerepel. Igen, rosszab helyen, mint nálam. Még enyhén dereng, hogy anno kiskoromban is láttam ezt a filmet, de szerintem akkoriban a beszélő bogarak nem annyira fogtak meg. Most sem lett igazán egy óriási kedvencem, de azért kellemes élmény, és nem is untam. Persze, persze, az ügyetlen főhős és a nagy átverés kicsit amúgy klisés lehetne, de ezt ellensúlyozza, hogy nagyon jó karaktereket kapunk. Tényleg. A Pixar erős karaktergyártásban, valamiért azonban az Egy bogár életének cirkuszi mutatványosai az Atlantisz legénységét jutattja eszembe. Még a két főszerepelő között is találni (némi) hasonlóságot. És az egyetlen pont, ami a Pixarnál általában egy picit gyenge, az a főgonosz. Na, itt még az is rendben volt. Szökken Pixarhoz méltatlanul jó kis ellenlábas. Mármint szerintem. Mondjuk a menő női szereplő nekem itt egy picit hiányzott, Atta hercegnő minden volt, csak menő nem, ezt a szerepet adjuk át esetleg inkább az ifjabb hercegnőnek, Pöttynek. (Ugye, milyen zavaró, hogy a Dínó, tesó- s gyerek is Pötty magyarban?) Mindegy, szóval amúgy ez egy jó film, csak valamiért mégsem az az eksztázisba kerülök, olyan jó. De nézhető, szórakoztató, kikapcsoló, és tényleg vannak benne jó karakterek.

14. Verdák (Cars, 2006)

Én mondtam, hogy csípem a Verdákat...! Tudom, hogy sokak számára unalmas, nem tetszik nekik stb. és többnyire a rajongói ötéves kisfiúk, de szívesen beállok a sorba. Ugyan még mindig nem ez viszi nálam a prímet Verdák- filmek terén, de szeretem a beszélő autók történetének első darabját. Még akkor is, ha Villám McQueen egy picit idegesítő, ahogyan egyébként a többi karakter is. Ez teszi olyan szerethetővé őket. Ez a film is inkább a pörgősségre szavaz, de ez nem is olyan meglepő, hiszen egy fiatal versenyautó a főszereplőnk, hahó! Ami kifejezetten érdekes ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bár szerintem rajtam kívül tényleg szinte csak óvodás fiúk rajonganak érte, tele van felnőtt poénokkal és utalásokkal. Többel, mint amennyit én más mesében láttam. Hm. Na, mindegy. A főszereplőnk jellemfejlődése bejött, főként, mert sosem lett szent, csak egyszerűen kinormálisodott egy picit. A mellékkaraktereket nagyon szeretem, és jé, itt még Sally is kapott normális szerepet, aminek én örülök, mert ő egy jó női karakter. Az Egy bogár életéhez hasonlóan itt is sokféle és jól eltalált, még ha kissé egydimenziós karaktereket kapunk. És a film zenéje szerintem piszok jó, ez amúgy az előbb is említett dalos toplistás bejegyzésben is kiderülhetett, de nemcsak az ott említett Life is a Highway, hanem az akkor mellőzött Real Gone is remek darab.

13. Fel (Up, 2009)

Hááát. A Wall-E után ezért is ki fogok kapni. De szó sincs arról, hogy a Fel egy rossz film lenne, sőt elismerem, hogy egy igazi műalkotás, valahogyan mégsem az én ízlésem, engem annyira nem fogott meg. Az első pár perc, Carl és Ellie története az animációs filmek történetének egyik legnagyobb csúcspontja, az a pár perc igazi mestermű. Viszont Ellie halála után nekem a film kissé lapos és unalmas volt. Nem halálosan, abszolút nézhető formában, de mégis. Pedig szerettem Carlt, Russelt is, talán egy kicsit a madár meg a beszélő kutyák zavartak engem, nem tudom. Pedig amúgy még az a technológia is egy érdekes ötlet volt. Ahogyan a főgonoszunk sem annyira béna, a tetőponton meg még izgultam is (mondjuk lehet, hogy inkább azért, nehogy leessenek, mert akkor meghalnának, az meg aztán nem egy vidám sztori). Ennek ellenére volt, hogy untam, vontatottnak éreztem, és drukkoltam, legyen már vége. De az érzelmi töltete az elején, a végén, sőt néha közben is óriási, és ha csak az első pár percet kéne értékelni, akkor simán befért volna az első ötbe. De a film további pontjai nekem nem hozták azt az élvezetet, hogy ahhh, én ezt nézni akarom, akarok belőle még, még, még. Kifejezetten jó alapötlet, az Oscarját pedig semmiképpen nem tartom alaptalannak, az én ízlésemmel összevetve azonban csak a 13.helyre volt ez elegendő. Pedig amúgy a repülő ház elgondolása is zseniális.

12. Toy Story - Játékháború (Toy Story, 1995)

Klasszikus. Igen. Az. Ha nem lenne olyan jelentőségteljes ez a film a stúdió történetében (ezzel kezdődött minden), akkor bizony lehet, hogy egy picit hátrébb is lenne a listán. Na, nem azért, mert nem szeretem Woodyék első kalandját, egyszerűen a folytatások szerintem sokkal erősebbre sikeredtek, és bár a fontossága megkérdőjelezhetetlen, azért a cégnek vannak sokkal jobb alkotásai számomra. Gyerekként kifejezetten utáltam, fiús mese volt, ráadásul Sid játékai akkoriban a frászt hozták rám, persze most már tudom, hogy nem ők voltak a rosszfiúk. Aztán újranézve egy kissé untatott. Megint újranézve már kevésbé untatott. Mégis a folytatásokra szavazok Toy Story terén. Pedig amúgy nagyon szeretem a karaktereket, de valamiért ez a szökjünk ki Sid házából dolog nekem nem volt eléggé izgalmas ahhoz, hogy olyan különösképpen a szívembe férkőzzön, főleg megspékelve ez azzal, hogy a három film közül szerintem mind Woody, mind Buzz itt a legidegesítőbbek - persze még így is szeretem őket, de azért mégis. Valamiért nem szippantott be úgy, mint a második rész és nem hatolt a szívemig annyira, mint a harmadik, de ezekről majd később. Az viszont biztos, hogy sokat köszönhetünk ennek a filmnek, sokak a gyerekkorukat (én mondjuk pont nem), és minden Pixar- rajongó egy mesteri céget és renegeteg szuper animációs filmet. De amúgy is jó alkotás, csak nekem nem annyira a kedvencem, mint mások.

11. Toy Story - Játékháború 2. (Toy Story 2, 1999)

Mondtam én, hogy a folytatások jobbak lettek az eredetinél a Toy Story esetében. Amúgy sokáig ez volt a kedvenc Toy Story- filmem. Aztán ennek sikerült megváltoznia, mint láthatjátok, de így is csak éppen, hogy lecsúszott a top 10- ről. Ami egy ilyen erős mezőnyben elég jó teljesítmény. Első körben, itt megkapjuk Jessie- t és Szemenagyot, akik mára mára a Toy Story franchise ikonikus, kihagyhatatlan tagjai. És bár Al vagy ki egy kifejezetten béna, szerencsétlen gonosz, ezt némiképp tudja ellensúlyozni Aranyásó, bár már említettem, hogy a Pixar legelőbb főgonosz ügyében tud vérezni, de amúgy meg a Pixar- filmek nem is főként a főgonoszok legyőzéséről kell, hogy szóljanak, szóval ez nem is akkora probléma. A főszereplőink egyre közelebb kerülnek a szívünkhöz, persze Woody esetében minden filmben beüt egyszer az, hogy ő egy segg, ráadásul Buzz- zal is folyton történik valami (most éppen elcserélik egy másikkal, aki még azt hiszi, hogy ő bizony igazi csillagharcos vagy mi), mindennek ellenére ez a film kifejezetten érdekes, mozgalmas, de azért Jessie sztorijával már kezd ráhangolódni a harmadik film témájára... De erről később! Kétségkívül ez a legakciódúsabb film a háromból (a négyest majd meglátjuk), izgalmas, Pixarhoz méltó érzelmi töltettel (bár itt kevésbé hangsúlyosan van jelen), szóval jó kis film ez.

10. A Hihetetlen család (The Incredibles, 2004)

Nem vagyok egy szuperhősös ember, sosem láttam egy Marvel- filmet sem, és nem is érdekelnek. Ehhez képest A Hihetetlen családnak sikerült megfognia. Pixarhoz méltóan pörgős, szuperhős film lévén mondjuk ezt el is várhatjuk tőle, és itt még csak nem is zavar, hogy esetenként túlpörög, hiszen mégiscsak a világot mentjük meg, hahó! Nekem mondjuk persze a nem harcolós, sima hétköznapi (már amennyire egy szuperhőscsalád hétköznapi) jelenetek jöttek be jobban, mert nagyon tetszett, ahogyan nem egy tökéletes, idilli családot kaptunk, hanem egy teljesen reaálisat. Ahol ugyan vannak konfliktusok, veszekedések, nem is egy, de szertik egymást, és kiállnak egymásért. Nem volt benne cukormáz. Ráadásul, tudom, ez sokszor hangzik el, de egyszerűen ZSENIÁLIS karaktereket kapunk. Kezdve a Parr család fejével, az igazi királynő Elzán keresztül, a főgonoszunkat, Szilánkot is beleértve, egészen Fridzsiman (báh, már megint egy szörnyű magyar név, az Frozone, köszönöm) feleségéig, aki ugyan csak három mondatot mondott, de azok ikonikusak. Azért tud valamit ez a film, mert elérte, hogy legyen egy darab szuperhős film, amit szeretek, még ha az animációs is.

9. Szörny Rt (Monsters, Inc., 2001)

A Szörny Rt egy igazi ikonikus nagyágyú, méghozzá nem is véletlenül. A Pixar remekül tudja, hogyan kell furcsa dolgokat átlagossá alakítani, beszélő játékok, autók, szörnyek... És még barátságossá is formálja őket. Igen, a szörnyeket is. Talán, sőt inkább biztosan a film legjobb jellemvonása bizony az, hogy a szörnyeket nem szörnyetegként, hanem barátként ábrázolja. Kivéve persze a főgonoszt, de hát azzal nem nagyon lehet mit kezdeni, rosszfiú kell, és rájöttem, hogy bár kritizáltam a Pixart főgonoszok terén, most Szökken és Szilánk után Randallt is az említésre méltó rosszfiúk közé sorolom. Mondjuk húsz filmnél három elmegy kategóriás gonosz annyira nem is rossz (irónia). Mindegy, a lényeg, hogy a Szörny Rt esetében még a főgonosz sem ront az összképen. Kíváncsi lennék Boo mostani megrajzolására, biztosan sokkal szebbre sikerdne (a fejlődő technika...), de ha ezt nem is fogom sosem látni, mindegy, mert nem is a megrajzolásán volt a lényeg. Hanem azon, hogy megmutassa, bizony a sötétben ha ólálkodna is egy szönry, azzal haverkodj inkább össze, ne parázz miatta. Ráadásul Sully és Boo kapcsolata tényleg szeretnivaló. Ahogyan a fordulatok is érdekesek, meg hát a végén a "félelem helyett nevetés" filozófia is bejön (én, minden alkalommal, amikor horrort nézek). Szórakoztató, na és ez számomra pont olyan, amiben a stílusához illően vannak egyensúlyban a komoly és komolytalan pillanatok.

8. A Hihetetlen család 2. (The Incredibles 2, 2018)

Nos, igen. Lehet, hogy teljesen egyedül vagyok vele, de nekem egy leheletnyit jobban bejött a Parr család kalandjainak második felvonása. Az eléggé jogosan felmerülő miért?- re biztos választ nem tudok adni (azon kívül, hogy ilyen az ízlésem, cső). De például, bár csak tudat alatt, de közrejátszhat ebben a nem is kicsi feminista beütés. A Merida, a bátor után a második női főhőssel bíró film (hiszen az első rész után most inkább Nyúlányka körül forgott a történet) sokkal ütősebbre sikeredett, mint az előd. És talán az is hozzátesz, hogy megkaptunk az első női Pixar- főgonoszunkat (és most ilyen Darla Sherman- féle nem igazi főgonosz gyonoszokat persze nem számoltam bele), aki megint csak a jobb Pixar- ellenlábosok közé sorakozhat fel. Én legalábbis kifejezetten érdekesnek találtam ezt a démonitoros sztorit, bár azt nem mondanám, hogy Evelyn gonosz léte meglepett. A szuperhős film az előző részhez hasonlóan remekül működött, bár tudjuk, hogy nem vagyok oda az akciófilmkeért. Ahogyan az egész család ugyanolyan realisztikus, mégis animációs filmbe illő harmóniával létezett, ahogyan az első filmben, a főszereplőink pedig nem lettek kevésbé szertehetőek. Külön emeljük ki megint Elzát, lécci, az a nő egy királynő. Nekem valamiért izgalmasabb, élvezhetőbb volt az első résznél, nagyon jó alkotás.

7. Verdák 3. (Cars 3, 2017)

Én mondtam, szeretem a Verdákat, még ha a többség nem is, és rajtam kívül csak kisfiúk szeretik. A harmadik része pedig kifejezetten olyan wow- effektus volt a számomra, tudjátok, az a fajta, amikor aztán napokig a filmen gondolkozol. És hogy ennek mi az oka? Nos, fogalmam sincs. Mert amúgy nem volt annyira extra nagy dobás ez a film. Az előző két részhez képest itt jóval több komoly jelenet, pillanat volt, de persze még mindig versenyautók vagyunk, úgyhogy azért száguldottunk is bőséggel. A Disney meg a 2010- es években céljául tűzte ki, hogy mindenkit ráébresszen a gyerekkora végére, ugyanis nem csupán ez, de bizony ez a film is az elmúlást dolgozza fel valamilyen formában, és nekem önkéntlenül is a gyerekkorom végét juttatta eszembe. Szóval azon túl, hogy amúgy baromira szórakoztatott és kikapcsolt, kicsit depresszióssá is tett. Mert belegondolok, hogy bizony voltak, akik a Verdákon nőttek fel (jó, én pont nem, tudjuk, fiús mese, nekem az akkoriban nem kellett), és azok mostanra már felnőhettek, és basszus, 11 évvel az első rész kiadása után ez pont nagyon is aktuális lehet. És szerintem ezt a Pixar pontosan jól tudta, amikor megalkotta. Igen, számomra ennél volt az a tipikus Pixar- effektus, vicces, szórakoztató, de egyben mély és lehoz az életről. És hogy a karakterekről is tegyek egy említést, Cruz szerintem egy igen jó ötlet volt, ahogyan Villám karakterfejlődése is bejött, na meg a tiszteletadás Doki előtt... Azt külön sajnálom, hogy Kristóf Tibor már nem szinkronizálhatta le őt megint (nyugodjék békében!). Mondjon bárki bármit, szerintem ez akkor is egy nagyon jó alkotás a stúdiótól.

6. Szenilla nyomában (Finding Dory, 2016)

Egy újabb tökéletes darabja annak, hogy megmutassuk, mi is a Pixar valójában. Vicces, szórakoztató, könnyed, mégis mély és elgondolkodtató. A Szenilla nyomában tökéletesen egyensúlyoz a nevetős és a sírós pillanatok között, egyszerre van tele humorral és komolysággal. Ugyan azon kevés esetek egyike, amikor a folytatás nem szárnyalta túl az eredeti filmet, mindenképpen hibátlan, még akkor is, ha az én sötét lelkem jobb örült volna, ha Szenilla szülei nem tűnnek fel, hanem tényleg meghaltak. De azért ez mégis egy mese, szóval mit is várnék. Tökéletes arányban vannak a lassú, megahtó pillanatok és a szépen pörgő, szórakoztató percek, ami azt jelenti, hogy persze utóbbiak vannak előnyben, de bőven kapunk az előbbiekből is. Szenilla köré felépíteni egy filmet eleve egy nagyon jó ötlet, a régi kedvenceink semmit sem változtak, az új karakterek meg csak dobnak az egészen, Hank talán mindekét filmből összevetve a kedvencem, ez a szúrós, bunkó, de segítőkész stílus nekem nagyon tetszik, na. A film pedig... Igazi Pixar- remekmű. Ó, és a kicsi Szenilla olyan cuki, hogy awww. Igen, ezt muszáj volt leírnom, most már teljes az életem, haladhatunk.

5. Agymanók (Inside out, 2015)

Ennek a mesének tényleg és nagyon komolyan az egyetlen és egyben legnagyobb hibája a borzalmas magyar címe. A Pixar megint érdekes témához nyúlt, ezúttal szó szerint az érzelmekkel dolgoztak, ugyanis felépítettek egy univerzumot, ami tulajdonképpen az emberi agyban helyezkedik el, és a fejünkben uralkodó, irányító érzelmekről szól. Őszintén, ez már alap koncepciójában sem egy kifejezetten gyerek mese, bár persze a cég ezt is olyan profizmussal tálalja, hogy kicsi és nagy egyaránt élvezi. Az Inside out (nem, nem Agymanók) aktuális problémákkal küzd, új lakás, új iskola, épülő személyiség, kamaszkor, elfojtott érzelmek, hibák és ezek beismerése. Remekül mutatja be, miért is fontos a bánat, a megbánás, és hogy szomorúság és boldogság nem léteznek egymás nélkül. Mind e mellett a még talán Pixarhoz képest is nagyon mély elgondolást persze vicces és szórakoztató módon tárják elénk, a mellékkarakterek (Undor, Harag, Majré) viszik a humor vonalat, ahogyan persze Derű és Bánat is szórakoztatóak (még ha Derű az idegeimre is ment). Ez a film érzelmi hullámvasútra ültet fel érzelmekkel, és az a jelenet, amikor Derű és Bánat visszatérnek és Riley megbánja a tetteit és bocsánatot kér a szüleitől, a Pixar és talán az egész mesetörténelem legjobb három momentuma között biztosan ott van.

4. Toy Story - Játékháború 3. (Toy Story 3, 2010)

És akkor a Toy Story franchise legerősebb darabja (mármint az első 3 filmből, a negyedikről még nem tudok nyilatkozni). Nagyon szorongó érzéssel néztem ezt a filmet, fájt belül a szívem, és mégis borzasztóan tetszett. Andy felnőtte és az, hogy a játékai már csak a dobozban porosodnak nekem egy eléggé aktuális téma, ahogyan mindenkinek az én koromban. A Pixar pedig így tűzte ki célul, hogy mindenkit, aki a Toy Story első részét kisgyerekként látta a moziban, majd Woodyékkal nőtt fel, 2010- ben teljes depresszióba taszítsa kimondva: nem vagy többé gyerek. De hogy keserédes legyen az egész, hozzáteszi, hogy amúgy persze az emlékét mindig megőrzöd, és a játékaid örökké a gyerekkorod lesznek, ami nem vész el, csak elmúlik. Nah, de jó. Azon túl, hogy érzelmileg taccsra vágott ez a film (köszi, Pixar, megint), közben nagyon érdekes volt, kaptunk egy jó főgonoszt, akit csak utálni lehet, jó börtönös-ovis-terroros-menekülős izgalmakat, a kedvenc karaktereinket, és persze nem utolsó sorban spanyol üzemmódos Buzzt. A Toy Story pontosan tudja, hogyan legyen részről részre nem csak frissebb, de jobb is. Azt meg azt hiszem, már nagyon említenem sem kell, hogy ha az Inside out csúcsjelente top 3- as, akkor a Toy Story vége a legjobb rajzfilmjelenet valaha. Libabőrös, fájó, sírós, egyben keserűen édes mosolyt csal az arcodra. Remekmű.

3. L'ecsó (Ratatouille, 2007)

Most komolyan, főző patkányok? És igen! Őszinte leszek, ehhez a filmhez egy icipicit szekptikusan álltam hozzá, mármint gondoltam, hogy jó lesz, de nem azt, hogy ennyire. Csak néztem, néztem, és fel sem tűnt, hogy közben elrepült már egy egész óra, aztán csak néztem, néztem, és vége is lett. Őszinte leszek, ennél a filmnél egy kicsit mintha elmaradt volna nekem a nagy érzelmi bumm, az előző pár alkotáshoz képest ez olyan szinten egy kicsit lemaradt, de ezt a nézői élménnyel olyan mértékben kompenzálta, hogy ezzel kiérdemelte a 3.helyet a listámon. Ez ugyanis egy olyan könnyeden szórakoztató film, amit bármikor újranéznék, és közben kapunk egy nagyon jó kis tanulságot is. Remy az egyik legjobb Pixar- karakter, egy igazi ambiciózus álmodozó, sosem adja fel, pedig ami a célja, az szinte lehetetlen. Nem is csoda, hogy még a saját családja sem támogatja. A barátsága Linguinival pedig pont azért, mert szavak nélkül történik meg, az egyik legerősebb kapcsolat animációs filmben. Colette a Pixar történetének egyik, ha nem legjobb női karaktere, szóval igen, erősödik itt a girlpower vonal is valamelyest, de nem undorítóan femináci módon. A L'ecsóról (zseniális magyar cím, egyébként) nem tudok olyan mélységekben beszélni, mint mondjuk a Szenilláról vagy a Toy Story 3- ról, mégis a maga könnyedebb módján áll közel a szívemhez.

2. Némó nyomában (Finding Nemo, 2003)

Az egyetlen Pixar- mese, amit már kiskoromban is szerettem. Gyerekként utáltam a legtöbb Pixar- kreálmányt, nem is néztem őket, a Némó nyomában valahogyan mégis kivételt képezett, még akkor is, ha a fogorvosos részek valamiért halálra rémítettek (egyébként nagyon jó választás pont a gyerekek nagy félelmét, a fogorvost beállítani negatív pontként), ahogyan Búb is, akit mostanra már talán a kedvencemnek is mondhatok, de na, gyerekként megijesztett. A Némó nyomában a Pixar igazi klasszikusa (szerintem a Toy Story után a második legnagyobb klasszikus, de szóljatok, ha tévedek), ráadásul tökéletesen bemutatja azt, mi is a stúdió alkotásainak alapelve: kalandos, szórakoztató, elkalauzol egy kitalált, mégis valós dimenzióba, ám mégis végtelenül mély és érzelmes. A Némó nyomában már az első öt percben végez az emberrel érzelmileg, aztán erre épít, humorral, izgalommal és megható jelentekkel. Kifejezetten jó, hogy ahogyan a Meridában az anya-lánya, így itt az apa-fia, de leginkább a túlféltő apa és az "ebből már elegem van" fia kapcsolat a kiindulópontja a történetnek, és ehhez jön érzelmi vonalon még az elveszetett gyerekek és feleség, valamint a barátság témája. Pizsi (angolban Merlin, az mennyivel jobb már) és Szenilla karaktereinek árnyaltsága, és ahogyan kiegészítik egymást, Némó kalandjai és a zseniálisan eltalált mellékszereplők nem is teszik kérdésessé, miért van ilyen előkelő helyen ez a film a listámon. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekkori emlékek is közrejátszanak ebben, ugyebár. Igazi remekmű ez is, és kész.

1. Coco (Coco, 2017)

És igen, rengeteg zseniális mestermű közül is kiemelkedik számomra ez az egy, ami nekem a királyok királya, az igazi szerelem. Már említettem egyszer, hogy a halottak napja szerintem a leggyönyörűb ünnep mind közül, és ahh, imádom, ahogyan Mexikóban ezt kifejezetten ünnep ünnepként kezelik. És a film egész témája... Ahh, most nem is találom a szavakat. A Coco ezúttal a Pixar varázslatos univerziumában a Halottak Födjére kalauzol el bennünket, ahol addig maradhatsz, amíg az emléked még él. Teszi mindezt egy pörgős, humoros, zenével enyhített, mégis valamilyen észrevehetetlen módon mély film keretein belül. A történetvezetés tökéletes, nagy fordulatokat tartalmaz, eközben pedig igazi érzelmi hullámvasútra ültet fel. Tökéletes karakterek és háttértörténetek, az álmok fontossága, de a család első helye a szívben művészi módon teljesen könnyed módon mászik a bőröd alá. Én személy szerint a film után bármit megtettem volna, hogy talákozzak az elhunyt felmenőimmel, hogy megismerjem a történetüket, és továbbadjam. Mert csak akkor halsz meg igazán, ha az emléked kihuny. Gyerekeknek tökéletesen tálalható módon foglalkozik az elmúlás témakörével, de úgy, hogy egy felnőttet is elkápráztasson. Közben pedig mexikói atmoszférában csendülnek fel a jobbnál jobb dalok, záporoznak a humoros beszólások, olyan karakterekkel, mint Hector és Imelda (akik a kedvenc Pixar- karaktereim nagyon őszintén). A Coco egy gyönyörű pontossággal komponált dallam családról, zenéről, álmokról, elmúlásról, reményről, árulásról és úgy általában: az életről. Ha mindez nem győzött még meg, öt napon belül háromszor néztem meg. Hátha ez többet mond minden elemzésnél.

Hát, mára ennyi volt, tudom, megint iszonyat sokat beszéltem, bocsánat érte. A te listádat szívesen olvasnám a kommentekben, oszd meg velem, mivel (nem) értesz egyet. Kövess be nyugodtan Instagramon a @fashionandbooksblog néven, bár az utóbbi időben eléggé inaktív vagyok ott is. Legközelebb találkozunk, addig is szép napot!