December 25. Karácsony reggel.

Cathrine éppen szemeit dörzsölve egyenesedett fel puha ágyában. Gyönyörű égszínkék szemei drágakövekként csillogtak pirospozsgás, fehér arcán. Szőke, hullámos haja kicsit kócosan omlott a vállait takaró, márkás selyempizsamájára.

Nagyon szép lány volt, ezt pedig pontosan tudta is magáról. Ennek ellenére sem gondolta úgy, hogy a külső bármiben is előre valóbb a belső értékeknél. Éppen azért, mert rengetegszer találta magát szemben azzal a támadással, miszerint nem több egy szép, elkényeztetett fruskánál. Ő pedig csak remélni merte, hogy ezek a vádak nem igazak. Hogy a valódi értékei nem a külsejéből, a szülei pénzéből fakadnak.

Mindent megkapott, amit csak szeretett volna. Nem volt számára lehetetlen. Régebben ezt nem is igazán fogta fel; hiszen gyerekként az ember nem gondolkozik azon, hogy miért kapja meg a legújabb babát, amit az üzletben látott, egyszerűen csak örül neki, hogy megkapja. Aztán ahogyan ér az ember, idősödik, ezek a dolgok egyre jelentőségteljesebbek lesznek. Mikor már érti a pénz, a vagyon fogalmát. Sajnos pontosan látta, hogy vannak emberek, akik mintha társaikat csak futkározó pénzdarabokként látnák; azt, aki márkás, drága ruhákban, nagy kocsival és sofőrrel jár haza, azt egy nagyobb címletűként, a szegényesebb ruházatú, gyaloglókat pedig kisebb értékekként. Mintha tényleg az számítana, hogy milyen családból jöttél, hogy öltözködsz, mennyi pénzed van.

És saját bőrén tapasztalhatta, hogy ezek a dolgok mégis mennyire mellékesek is. Hogy nem az a lényeges, hogy a szüleid mennyiért vesznek neked kabátot, hanem az, hogy szívből teszik- e. Nem a biciklid márkája a fontos, hanem az, hogy vajon apukád tanít- e téged biciklizni. Hogy nem a fényűző utazások a lényegesek, hanem az, hogy az út folyamán mennyi időt töltünk együtt. Hogy nem az a lényeg, mi kerül az asztalra esténként, hanem az, hogy a család szeretetben, együtt üljön le vacsorázni. Hogy karácsonykor sem az ajándékokon, a meghívott vendégek számán van a hangsúly, hanem a békén, szereteten, a családon.

Visszagondolt eddigi életére. Csupán 15 éves volt, nem élhetett még meg olyan sok mindent. Mégis tisztán láthatta, hogy bár szülei biztosan szerették őt, erről viszonylag kevésszer volt alakalmuk tanúbizonyságot tenni.  Hiába készültek hozzájuk aznap estére rokonok a világ minden tájáról, ha őket sem ismerhette, ezáltal pedig nem is szerethette igazán. Hiába várták a fa alatt ragyogó, pompás ajándékok, ha tudta, hogy egyik sem az örömről, inkább a pénzükkel való villogásról szól. Hiába volt karácsony reggel, ha nem lehetett biztos abban, hogy a szülei este hazaérnek üzleti útjukról, amire még két hete indultak.

Ott, akkor, december 25- én, reggel kilenc órakor egyetlen karácsonyi kívánsága volt: hogy teljesüljön az az álma, hogy egyszer valóban szeretetet kaphasson az életben.

Theresa arra ébredt fel, hogy már egyedül volt otthon. Édesanyja még karácsony napján is munkába indult, hogy teljen nekik áramra és némi élelmiszerre, ne kelljen az ünnepnapon sötétben, étlen ülniük.

Az aprócska, inkább viskónak, mint háznak nevezhető otthonuk egyetlen szobájában karácsonyfa nem állott, ugyanis idén nem mentek túl jól az anyagi dolgaik, így lemondhattak az hagyományos karácsonyról. Volt már erre példa pár éve, akkoriban, mikor a lány apja elhagyta családját. Azokban az időkben kellett a legtöbbet nélkülözniük, de Theresa még nem igazán fogta ezt fel, csak azt tudta, hogy korgott a gyomra, de nem volt mivel enyhítenie kínzó éhségét. Hogy míg a legtöbb lány az iskolában hétvégi vásárolgatásaikról beszélgettek, ő szombat-vasárnap minimálbéres munkát végzett egy gazdaságnál, ruhaként pedig unokatestvérei kihordott darabjait viselte.

Mégsem tudta volna sajnálni magát. Akkor sírt, és fájt neki, amikor apukája egy fiatal nőért ott hagyta édesanyját és őt, soha többet nem hallatott magáról. Igen, ez szenvedés volt a számára. Ezek után nem tudta fájdalomként kezelni az éhséget, a hideget, a fáradtságot. Azt pedig egy szóval sem mondta volna soha, hogy rossz élete volna.

Igen, talán anyagi, megfogható dolgokból sosem jutott ki neki annyi, mint az átlagos, normális lett volna, ennek ellenére nem cserélt volna senkivel. Számára ugyanis édesanyja határtalan szeretete, büszkesége sokkal többet ért, mint akármennyi étel és pénz. Persze néha kedve lett volna sírni így is, ha elébe tettek volna egy tál ételt csak úgy, megette volna, örült volna egy új ruhának, de nem cserélte volna el édesanyjára egyiket sem.

Ahogyan egyre ért, idősödött, egyre több munkát vállalt. Nem csak azért, mert többet bírt. Azért is, mert egyre inkább érezte, hogy anyukáján fog az idő vasfoga. Napról napra kimerültebb, betegebb lett, félő volt, hogy akármilyen kisebb megbetegedés elviheti őt. De hősként küzdött, bírta, amit a sors kívánt tőle. Theresa pedig példaképként tekintett a nőre.

Akkor, 25- én reggel, az ágyában ülve sem a sok ajándékra gondolt, amit nem kaphat meg. Hanem arra az egyre, ami az övé volt fa, gyertyák és pulyka nélkül is: a szeretetre.

Csupán egyetlen karácsonyi kívánsága akadt: hogy álma, miszerint mindenki ugyanúgy érzi majd a szeretetet, teljesülhet. Majd, valamikor. Egyszer.

--------------------------------------------------------

Sziasztok! Én most ezzel a bejegyzéssel szerettem volna boldog karácsonyt kívánni, ugyanis semmiféle kreatívabb ötletem nem támadt. Ráadásul ezt a novellát is már tavaly írtam (az eredeti változatot még 2014- ben, de amit most olvastatok, az szóról szóra tavalyról van), de visszaolvasva nekem tetszett, még ha mondjuk klisés is meg minden. De egy ilyen kis karácsonyi kikakpcsolódásnak szerintem elment, és remélem, nektek is tetszett. Ráadásul utoljára még akkor volt novella publikálva a blogomon, amikor elkezdtem az egészet, az első bejegyzésem ugyanis az volt, de azóta semmi. Így gondoltam, most ezt az évekig tartó csöndet megtörhetnénk.

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket, és az ünnepek után, esküszöm, találkozunk. Addig is szép napot!